Amikor bő huszonhárom évvel ezelőtt megszületett a nagylányom, az orvos biztatóan azt mondta: „Nyugodjon meg, anyuka, a nehezén túl vagyunk.” Már akkor tudtam, hogy ez mekkora kamu. Dehogy vagyunk! A neheze csak most kezdődik!
Igazam lett. Pedig még csak halvány sejtelmem volt arról, ami ránk várt. Bár a szakirodalom azt állítja, hogy az anyai ösztön mindent megsejt, nálunk bizony időbe telt, mire a lányom sírását megértettem. De kialakult köztünk egy mély kapcsolat, amely máig féltve őrzött kincsem.
Elsőszülöttem nagy szemekkel nézett a kerek világra, és mindent akart, amit a felnőttek. Futni, felmászni, egyedül enni, vásárolni, köszönni, sütni, főzni, felmosni. Így esett meg, hogy abban az időben a krumplilevesben legó is főtt, a bevásárlókosárba titokzatos módon málnaillatú gumi óvszer került, és az apró kezek gondosan végigtörölgették a vadonatúj felmosófejjel a sáros udvart…
Aztán hipp-hopp, letelt a szimbiózisnak ez a vidám és mozgalmas szakasza, a lányom óvodás lett. Akkor írtam meg az első borongós hangvételű cikkemet arról, hogy a gyerekek milyen hamar felnőnek. Az olvasók közül sokan jelezték, hogy ne aggódjak, ez még nem a felnőttkor küszöbe, valami mégis merőben megváltozott. Magánélete lett a gyereknek. Addig számomra ismeretlen lurkókkal került kapcsolatba, és más hatások is érték az otthoniakon kívül. Néha egészen különös dolgok ragadták meg a figyelmét, például elkezdett érdeklődni a mezőgazdasági gépek iránt. Aztán kiderült, hogy ez az új irányultság összefügg egy bizonyos kisfiúval, akinek ráadásul egy korban közeli fivére is van. Mint megtudtam, így a lányom a húga jövendőbelijét is kiszemelte – ráadásul úgy, hogy még választási lehetőséget is biztosított számára.
Egek, hisz ez egy kész hölgy!
Az óvodás évek után úgy felgyorsultak az események, hogy szabad szemmel alig bírtam követni. Már iskolatáskát választottunk, tankönyvet csomagoltunk, vignettát ragasztottunk. Aztán szemtanúja voltam a zongoragyakorlásoknak, a házi feladatok fölötti töprengéseknek, versenyre készülésnek. Részese lehettem sok örömnek és olykor egy kis bánatnak is.
Mivel nálunk akkoriban hatodik osztályig működött a helyi iskola, így adott volt: el kell mennie hatosztályos gimnáziumba. A közelünkben sajnos nincs ilyen intézmény, így választani kellett a fárasztó bejárás és a rémisztő kollégium közül. Akkor már kezdtem megszeppenni. Pöttöm lányom érettebben gondolkodott erről, mint én. Nekem azon járt az eszem, hogy lehetne az amúgy kitűnő tanuló gyereket megbuktatni, hogy még egy évet velünk maradhasson. Ő viszont készült a kollégiumi létre.
Tartós és kényelmes hátizsákot választott, hogy ne kelljen másikat venni a rá váró hat év alatt. Egy nagyobb méretű matrózblúzt kért, mondván, majd belenő – ezt később elcserélte egy termetesebbre fejlődött osztálytársával. Spórolt, ceruzákat festett magának, hogy felismerje őket, ha vegyülnének a szobában a holmik. Alapszetteket állított össze a ruháiból, amelyek jól variálhatók egymással, így nem kellett annyi cuccot bepréselnie a csöpp kollégiumi szekrénybe. Egek – bámultam rá –, hisz ez egy kész tudatos hölgy! Már csak testileg kell kifejlődnie, a gondolkodása már most is elképesztően céltudatos.
Azért kellett egy kis idő, amíg megszoktuk (főleg mi, szülők), hogy a legnagyobb gyerekünk már nem lakik velünk. Vasárnap vittük, pénteken hoztuk, szerdán meglátogattuk. Általában elnéző mosollyal viselt bennünket. Aztán egy nap kijelentette, hogy el tud már utazni egyedül, és nyugodjunk meg felőle, mert jól van.
Felbukkan egy fiatalember
A hat év alatt szépen meg is nőtt. Szinte észrevétlenül alakult. Folyton változott, szépült, nőiesedett. Mi, mindent tudni vélő szülők lestük, ki merészel szemet vetni a mi lánykánkra, de ezekben az első időkben még nem kellett ezen komolyan aggódnunk. Már tizenegyedikes volt, amikor megemlítette, hogy van egy fiú, aki ugyanúgy szeret fára mászni, mint ő. Ezen eltöprengtünk. Kisiskolás korában valóban sokat olvasott egy szilvafa tetején, és a testvéreit is ő tanította meg fára mászni, no de ez a komoly nagylány, ez a csillagászati versenyre készülő, anatómia iránt érdeklődő, önképzőköri vezető…? Aztán egy kis idő után az is kiderült, hogy az a fiú nagyon szereti a szépen író tollakat is. Mivel a mi lányunk irodalommal is szívesen foglalkozott, gyanút fogtunk. „Ír is?” (Szóval egy lányokat szédítő, csélcsap pernahajderről van szó?! – cikázott át rögtön az agyunkon.)
Kis pirulás, fejcsóválás.
Nem ír, viszont biciklizik. És a hegyek között van a házuk. Ugye egyszer meglátogathatja, hogy kiránduljanak együtt? És persze a fiú is eljönne hozzánk megnézni a mi szilvafánkat.
Hétvégén elkísértük a kollégiumba. Magas, barna fiú fogadta kedvesen. Épp csak mosolyogtak egymásra, semmi, még egy puszi se. Udvarias bemutatkozás, pár felületes mondat közöttünk, aztán ők elbúcsúznak, mi mehetünk haza. Figyelmeztető jel egy szál se, de valami gyanús volt. Meg nem tudnám fogalmazni, mi. Fiúbarátok eddig is akadtak, akikkel beszélgettek, vitáztak, eszmét cseréltek, de ez a fiú valahogy más volt. Mintha testvérek lettek volna, úgy hasonlított a mozgásuk. Egyszerre léptek, szinkronban mozogtak, ugyanakkor nevettek. Hm.
Aztán egyre gyakrabban elhangzott az a név itthon. Bicikliztek, sétáltak, fagyiztak. Van valami? Pirulás. Nincs.
Egyik este aztán odabújt a lányom hozzám, és megsúgta, hogy neki lehet, hogy tetszik ez a fiú. Mielőtt kibukott volna belőlem a „de hiszen még csak tizenhét éves vagy, nem is ismered, ne siess el semmit, tudod, mennyi válás van, bele ne csússz valami hülyeségbe!”, szépen csendben maradtam. Simogattam a lányom hátát, cirógattam az arcát. Kicsit pityergett, kicsit megnyugodott, aztán elvonult egyedül, ahogy szokott.
Az idő nekik dolgozott. Megismerkedtek, megszerették egymást, és egyszer csak szóba hozta a legény, hogy mindenki azt kérdezgeti tőle, együtt járnak-e ők ketten. Na, erre a lányom is kíváncsi volt. És kiderült, hogy igen. Ilyen egyszerű ez. És tényleg együtt jártak: színházba, kirándulni, táboroztatni, önkénteskedni, szakkörre, autókat nézni, lassan már egymás kezét is megfogták.
Két családból egy
Aztán a „hivatalos bemutatás a családnak” című jelenet következett. Itt a létező összes kínos jelenet megesett velünk, nem hagytunk ki egyetlen lehetőséget sem. Az egyik kicsi vizet engedett a mosogatóban hűlő levesbe. A másik az ebéd közepén fennhangon bejelentette, hogy hívja a szükség (persze nem ilyen választékosan fejezte ki magát). A gyerekkori sztorik közül éppen azok kerültek szóba, ahol hülyét csináltunk magunkból, vagy a lányunk számára kínos volt valamiért. A fiú elég jól tűrte a kiképzést. Végül amikor megszólalt, megnyugtatott bennünket, hogy az ő családja sem normális, és náluk is mindenki folyton ökörségeket beszél. Kis kínos csend után végül kitört belőlünk a nevetés. Akkor összeillünk.
A gimnázium után mindkét fiatal továbbtanult. Egyik az ország jobb, a másik a bal sarkában. Nem választottak csak azért más iskolát, hogy egymáshoz közel legyenek, de szépen, szelíden és hűségesen számoltak a másikkal. Találkoztak, telefonáltak, mindkét családban segítettek a nagyobb munkákban. Az egyetem vége felé pedig egy hétvégén gyűrűvel az ujján jött haza a leány. Megkérték a kezét.
Na, itt durrant egy újabb bomba. Juj, azt nem így szokták! Nagy családi összejövetel kell, ott szokás megejteni az ilyesmit. A fiatalok kis sóhajjal engedtek a szülői nyomásnak. De jó lesz ez, legalább megismerkedik a két család. Nyár lett, mire találtunk mindenkinek megfelelő időpontot. Az ebédet mi álljuk, sütit nem nagyon kíván ebben a nagy melegben senki. A biztonság kedvéért az egyik mama rendelt egy tortát. Akkor már a másik mama is. A harmadik maga sütött. A negyedik kikérte magának, hogy őt ki akartuk hagyni ebből. Ő készítette a legnagyobbat. Az egyik húgocska is összehozott valami kis édességet. Így az asztalra már alig tudtuk felrakni a főételt, de legalább mindenki elégedett volt. Elhangzott a hivatalos lánykérés, az anyák könnyeztek, az apák pertut ittak, a dédi az új okostelefonjával készített – mint utóbb kiderült – remek szelfiket.
Az esküvő időpontját is kitűzték a fiatalok. Július vége. Jó, legyen. Az még messze van, addigra lesz diploma, munkahely, rendben.
Ez a boldog béke egészen a következő reggelig eltartott. Akkor kezdett az egyik család aggódni azon, hogy hol legyen az esküvő. A másik rákontrázott: kiket hívjanak meg. És innentől egymásnak dobáltuk a labdákat: kell-e zenekar, vőfély, ki legyen a tanú, milyen ízű a menyasszonyi torta, milyen szabású a ruha, milyen márkájú a cipő… A rengeteg kérdést csak a fiatalok nyugalma tette még idegesítőbbé, akik kitartóan azzal nyugtatgattak bennünket, hogy de hát az csak egy nap. Minket, akik már egy ovis ballagást sem tudunk díszvacsora nélkül túlélni!
Lényeg a lényeg, a kérdésekre lassan, nagyon lassan mozgolódni kezdett a jegyespár. Néhány távoli helyszín megtekintése után kiszemelték az igazit. Elkezdtek vendéglistát írni, a lányunk megtervezte a menyasszonyi ruháját, és a felsőrészét el is kezdte horgolni. Közben persze államvizsgára készültek, diplomamunkát védtek, pénzt kerestek, és lám-lám, ők is elkezdtek izgulni. Az volt csak megnyugtató, hogy ahányszor valami nehézség adódott, mindig meg tudták beszélni, együtt oldották meg.
Ahogy közeledett a nagy nap, úgy bukkantak fel bennem a mélyből elveszettnek hitt aggodalmaim és kételyeim, hogy egy kis színt vigyenek egyébként egyhangúan mozgalmas kis életembe. Mi van, ha nem illenek össze, ha nem ez a fiú az igazi, ha a lányom boldogtalan lesz? Különben is, én alig ismerem ezt a srácot, és ő akarja elvinni tőlünk a mi szemünk fényét?
Már éppen kezdtem volna fenni a konyhakést (na jó, csak a rántott húshoz akartam felszeletelni a karajt), amikor egy családi ünnepre hazajött a család apraja-nagyja. Nemcsak a vőlegény, hanem az eggyel fiatalabb lány szíve választottja is. Ahogy kihúztuk maximális hosszúságúra az asztalt, ahogy teríteni segítettek az immár felnőtté cseperedett gyerekek, ahogy együtt nevetett és beszélgetett mind ez az egész csapatnyi ember, hirtelen átkattant bennem valami. De hiszen nem elvisznek tőlem valamit, hanem én kaptam ajándékba ezeket a rendes, elköteleződésre kész, kedves fiúkat a családunkba!
Néztem gyönyörködve, hogy húzzák ki a széket, és tolják a lányok alá, nyújtják oda nekik a tálat, hogy simogatják meg a kezüket, hogy néznek rájuk gyöngéden, szeretettel. Hála töltött el. Éreztem, hogy ez készült már hosszú idő óta a sok hullámhegyen és hullámvölgyön túl. Ennek kellett megszületnie bennem, hogy az lehessek, akivé válnom kellett: jó anyóssá.
Utószó: Az esküvő egyébként gyönyörű volt. Néhány dologban a fiatalok engedtek, de a legtöbben az ő tervük szerint haladtak az események. Az ünnep előtti héten rengeteget dolgoztunk, a végén azonban minden olyan szép rendben zajlott le, hogy a gyerekek születése mellé ez az esemény is bekerült az életem legszebb pillanatai „mappámba”. Hibák persze voltak, de azokból lesznek az anekdoták. És meleg is volt, meg jó pár menyasszonyi torta is. Hogy hány darab? Ez maradjon a mi titkunk. Vagy inkább a fantáziájukra bízom. (A helyes megfejtés beküldői között kisorsolunk egy adagot a fagyasztóládában őrzött maradék féltortákból.:)
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
