Egy kisfiú csodákkal teli öröksége
Háromszor olvastam el Wheeler-Mezei Virág Reményt adó élet című, naplószerű könyvét. Először akkor, amikor pár hetesen elvesztettünk egy kisbabát, így nem csoda, hogy végigzokogtam. Ugyanakkor a kötet erőt nyújtott, és hitet adott – hitet abban, hogy még ez a fájdalom is túlélhető és feldolgozható; és hitet a Gondviselésben, hiszen Virág könyve legalább annyira szól az ebben való megerősödéséről, mint a fia elvesztésének fájdalmáról. Másodszor akkor futottam át, amikor egy súlyosan fogyatékos kisfiút nevelő, de ennek elfogadásával több év után is küzdő barátnőmnek ajánlottam. Harmadszor pedig akkor, amikor erre a beszélgetésre készültem. Ezért történhetett, hogy mire személyesen is találkoztam Virággal és férjével, Jamesszel, úgy éreztem, mintha már régóta ismerném őket.
A könyv eredetileg angolul jelent meg 2018-ban, utána adtátok ki magánkiadásban magyarul. Közben meghalt a főhős, aki a magyar változat bemutatójának a napján lett volna ötéves… Miért az angol verzió született meg előbb?
Virág: Mire írni kezdtem, addigra már elég időt töltöttem Angliában ahhoz, hogy angolul is gondolkozzam; voltak például olyan mondatok, amelyek csak így jutottak eszembe. Ráadásul az egész helyzetet Angliában éltem meg: a férjemmel és az egészségügyi személyzettel angolul beszéltem, és angol nyelven kezdtem el a téma után kutatni, amikor Luki féléves korában megkaptuk a diagnózist, hogy agydaganata van. Szeretek írni, és amúgy is napi szinten jegyzeteket kellett készítenem a kisfiunk állapotáról, kezeléséről, a mindennapjainkról. Nem volt nehéz ezeket könyvvé alakítani, nekem pedig terápiát is jelentett az írás. Ráadásul sokan biztattak, hogy érdemes lenne papírra vetni a történetünket.
És kaptál egy üzenetet odafentről is…
V.: Igen, az volt a legfontosabb. Épp egy csendeshétvégén voltunk, és egy kicsit egyedül akartam lenni. James foglalkozott Lukival, én sétáltam egyet, és akkor hallottam egy hangot: „Írd le!” Ez annyira erős és egyértelmű volt, hogy meggyőzött. Több embernek is elmondtam a tervemet, és többen feltették a kérdést: „Rendben, de miért most?” Azt hitték, valami hirtelen változás állt be Luki állapotában. Én viszont azt szerettem volna megmutatni, hogy szenvedés közben is meg lehet osztani az érzéseinket, nemcsak akkor, amikor már elmúltak a nehézségek, és feldolgoztuk a történteket. És mivel nem tudtuk, meddig fog élni a kisfiunk, nem akartam a halálára sem várni ezzel. Luki ott lehetett a bemutatón, látta magát a könyvben, nagyon büszke volt rá. Jó volt vele megélni ezt is. A könyv magyar változata viszont már a halálával fejeződik be. Nem bánom, hogy így a gyász fájdalmát is ki tudtam írni magamból.
„Ez a mi utunk és feladatunk”
Az öngyógyításon kívül volt egyéb célod is azzal, hogy megörökítetted akkori gondolataidat?
V.: Egyrészt szerettem volna, ha az olvasók tudnák, hogy milyenek az egészségügyi viszonyok egy másik országban, hogyan állnak ott a szakemberek egy súlyosan beteg kisgyermekhez, hogyan karolják fel a családokat, milyen szakmai lehetőségek vannak, amelyek Magyarországon még nem elérhetők vagy nem ismertek. Emellett szerettem volna leírni azt is, mit éltünk meg mi: de nemcsak a nehézségeket, hanem az örömöket is, és hogy Isten közelségét miként tapasztaltuk meg a mindennapjainkban. Ha csak egyetlen embert is közelebb tudok vinni ezáltal Istenhez, akkor már megérte.
Ahogyan erősödött a hitem, úgy fogalmazódott meg bennem, hogy a könyvemmel szolgálhatok is. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy valaha a nagy nyilvánosságnak fogok írni, vagy hogy a hitemről beszélek idegenek előtt, hiszen mindig is félénk, szégyenlős kislány voltam, izgultam, ha sok ember előtt meg kellett szólalnom. De a történetünk, a hitem és aztán maga a könyv is rengeteg erőt adott; most már biztos vagyok benne, hogy tovább kell adnunk mindazt, amit átéltünk és megtanultunk – és a Jóisten ad hozzá erőt is, hogy ezt megtegyük.
James, ez a családi történet közös, így a missziótok is az. A te hited hogyan alakult, mitől erősödött?
James: Keresztény családban nőttem fel, a gyerekkoromban az édesanyámmal jártam a helyi közösségbe. Amikor egyetemista lettem, egy másik gyülekezetbe kerültem, és akkor jöttem rá, hogy a világ milyen színes, hogy Isten milyen nagy és csodálatos – akkor erősödött meg igazán a hitem. Az egyetem végén találkoztam Virággal; ő akkoriban még kereste Istent, sok kérdése és kétsége volt, ezekre igyekeztem válaszolni. Nekem nem volt ilyen hullámzás a hitemben, Luki betegsége is csak erősebbé tette. Nagyon sokat jelentett például, hogy mennyien jöttek nekünk segíteni, rengetegen imádkoztak értünk, sosem éreztük magunkat egyedül a küzdelemben – én ezt különleges kegyelmi időszakként éltem meg.
V.: James már korábban átadta az életét Istennek; bármi történik vele, abba belenyugszik, elfogadja. Nekem később, Luki által erősödött meg a hitem, neki köszönhetően múlt el a halálfélelmem is. Addig sokszor feltettem a kérdést, miért történik velünk mindez. James már korábban megértette, hogy ez a mi utunk, és hogy általa mi is erősödni fogunk. Nekem ennek belátásához több időre volt szükségem, viszont sokat segített a férjem biztos hite, támogatása.
Könnyű szétmenni, nehezebb együtt maradni
Egy ilyen krízis nemcsak a hitünket teheti erősen próbára, hanem a házasságunkat is. Ti hogyan tudtátok átvészelni ezt az időszakot?
V.: Bizony nagyon könnyű szétmenni, és sokkal nehezebb együtt maradni. A legnagyobb kérdés a nehézségekben az, hogyan tudunk együtt kitartani. Tudom, hogy manapság rengeteg házasság megy tönkre még tragédiák nélkül is, egy beteg gyermek pedig súlyos kockázatot jelent. A könyv megjelenése után sokan megkerestek engem, főleg olyan nők, akiket elhagyott a férjük a beteg vagy meghalt gyermekük miatt. Én nem vagyok szakember, nem adhatok másoknak tanácsot, de azt elmondhatom, hogy nekünk mi segített. Mi is feladhattuk volna, mert időnként borzasztóan nehéz volt. Még az is megesett, hogy azt fontolgattam: kiszállok a házasságunkból.
J.: Minden egyes napot együtt töltöttünk Lukival, így nem volt időnk sem saját magunkra, sem egymásra. Pedig ez iszonyú fontos lett volna, de nem mertük senkire sem rábízni a kisfiunkat, mert annyira bonyolult volt a gondozása.
V.: Kettőnk közül én vagyok a zárkózottabb, nekem esett nehezemre megnyílni és az érzéseimről beszélni, én mondtam sokszor, hogy „nincs semmi bajom, hagyjál békén!”. De ez nem volt igaz, hiszen belül napokig fortyogtam. Meg kellett értenem, hogy legalább pár dolgot meg kell osztanom abból, ami bennem zajlik, mert ha három napig nem szólok hozzá, abból nem fog rájönni, hogy mit érzek. És ahogy erre elkezdtem jobban figyelni, minden sokkal könnyebbé vált. Azt is végig kellett beszélnünk, vajon biztosan mindig mindketten kellünk-e Luki mellé, vagy néha elég csak az egyikünk, és akkor a másik elmehet egy kicsit kiszellőztetni a fejét, intézni a saját dolgait. James nagyon ügyesen el tudta látni Luki gondozását, én viszont szívesebben voltam az édesanyja, mint az ápolója, szívesebben ölelgettem őt. Ezek a szerepek tulajdonképpen jól kiegészítik egymást, eleinte mégis sokat veszekedtünk miattuk.
J.: Szerettük egymást, mégsem tudtunk mindig jó érzéssel lenni egymás iránt. És amikor olyan súlyos döntéseket kellett meghoznunk, hogy vállaljuk-e a következő műtétet vagy az újabb kemoterápiát, akkor bizony sokat veszekedtünk. Ha nem voltunk jól, akkor szinte lehetetlen volt megtalálnunk azt a megoldást, amelyet mindketten békével el tudtunk fogadni. Isten kegyelméből ez a helyzet egy idő után megváltozott.
Ebben a néha túlságosan is szoros állandó együttlétben szerepet játszhatott az is, hogy James először részmunkaidős lett, majd felmondott a munkahelyén, Virág édesanyja pedig gyakorlatilag hozzátok költözött. Gondolom, ez nagy segítséget jelentett, de időnként akár megterhelő is lehetett, főleg James számára.
J.: Először hetente két napot otthonról dolgoztam, de sajnos projektmenedzserként így nem tudtam rendesen helytállni, úgyhogy egy idő után inkább abbahagytam a munkám. Sokan, még az édesapám és a testvérem is megkérdőjelezték a döntésemet; kérdezgették, hogy legalább egy napot miért nem dolgozom, mi lesz így a karrieremmel. De engem nem érdekelt, Luki hátralévő kis idejéből maximálisan ki akartam venni a részem. Tudom, hogy ez Magyarországon szinte elképzelhetetlen, Angliában azonban megoldható volt. Kaptunk annyi segélyt, amennyiből meg tudtunk élni. Virág pedig ügyesen megszervezte, hogy amikor csak lehetett, csináljunk egy-egy emlékezetes közös programot.
V.: Szerettem volna, ha kisfiunk az állatokat nemcsak a könyvekből ismeri meg, hanem a valóságban is. Amikor stabil volt az állapota, nem kellett kórházban feküdnie kivizsgálás, beavatkozás vagy a komplikációk miatt, akkor sokat vittük ki a szabadba: lovagolni, állatkertbe, vidámparkba, kirándulni. Egyszer eljutottunk nyaralni, és Magyarországra is sikerült eljönnünk vonattal. Volt egy állandó felszerelésünk, egy kb. egykilós, állandóan zümmögő gép és persze a hátizsákjaink tele gyógyszerekkel és eszközökkel – azokat mindig, mindenhová magunkkal kellett vinnünk. De ez nem akadályozott minket abban, hogy kimozduljunk. Éppen elég volt a kórházban töltött rengeteg idő, a többit nem akartuk bezárva, rajzolással, mesenézéssel tölteni.
J.: És igen, az sem volt könnyű, hogy Virág édesanyja gyakorlatilag három évig velünk lakott. Nagyon sok rokonunk és barátunk segített, az én szüleim és a testvéreim is gyakran meglátogattak, Virág édesapja és testvérei is jöttek, ám az anyósom töltötte velünk a legtöbb időt. Ezért rendkívül hálásak vagyunk neki, de nem volt könnyű egy fedél alatt élnünk hármasban ilyen hosszú ideig. Amikor Virággal nem voltunk jól, akkor azt éreztem: míg ők ketten megértik egymást, én magamra maradtam.
V.: Amikor kiderült, hogy Lukinak már nincs sok ideje hátra, a rokonokat is be kellett „osztani”, mert mindenki akart vele egy utolsó közös élményt, és ezalatt nálunk vendégeskedtek. Nekem hatalmas segítség volt az édesanyám, mert így nem kellett mindig Jamesre támaszkodnom.
Gyász és gyermekáldás
Óriási bátorságnak tartom, hogy ebben a helyzetben még egy gyermeket vállaltatok. Nehezen hoztátok meg ezt a döntést?
V.: Volt egy viszonylag nyugodt időszakunk, kialakult a mindennapi rutin, James egyedül is el tudta látni Lukit. Akkor már tudtam, hogy a kisfiunk élete rövid lesz, és azt is, hogy szeretnék még egy gyermeket. Azt persze nem tudtam, hogy találkozhatnak-e még egymással, de bíztam benne.
J.: Én nem akartam sietni a döntéssel. Gondolkodási időt kértem Virágtól. Luki 99%-ban elsőbbséget élvezett, és nem értettem, hogy férne el az életünkben még egy gyermek. Kétségeim támadtak, hogy nem fogjuk-e őt elhanyagolni a kistestvére miatt, és vajon a kistestvérének elég lesz-e az, amit tőlünk kap majd ilyen körülmények között.
V.: Természetesen nekem is voltak kétségeim. Ha Lukit elveszítjük, vajon akarok, merek még valaha újabb gyermeket vállalni? Vajon a gyász folyamata hogyan befolyásolja a babavárás időszakát vagy a megszülető testvér sorsát? A gyász és az öröm hogyan fog együtt megférni bennem? Be kellett látnom, hogy bár két külön személyről beszélünk, egymás sorsát igencsak meg fogják határozni.
J.: Végül Luki döntötte el ezt a kérdést is. Anyák napjára meglepetésrajzot készítettünk. Egy fekete lapot adtam neki és hozzá fehér festéket, mindenféle hátsó szándék vagy konkrét gondolat nélkül. Egyébként sosem rajzolt figurákat, csak krikszkrakszokat. Elsőre ez is annak tűnt, de ahogy odaadta Virágnak, számára teljesen egyértelmű volt, hogy egy anya hasában lévő kisbaba képe van a lapon.
V.: Nemcsak azt mondta ugyanis, hogy „baba”, hanem ráragasztott egy ruhás matricát is, és amikor megkérdeztem tőle, milyen baba, azt mondta: „kislány”. Nem tudhatjuk persze, hogy Lukiban pontosan mi zajlott, de bennünk akkor eldőlt a kérdés: úgy éreztük, imáink meghallgatásra találtak, Isten így válaszolt rájuk. A második terhességem nyugodt és szép időszak volt. Lukinak már akkor szoros kapcsolata volt a testvérével, mindennap megpuszilta a hasamat, és gyakran mondta, hogy kislány. Az ultrahangon ez csak a legvégén derült ki, de mi már nem is csodálkoztunk rajta… Nagyon büszke volt a kishúgára, Sophie-ra. Nem sokkal a halála előtt odabújt még hozzá, és olyan hosszasan és melegen puszilta meg, mintha elbúcsúzott volna tőle.
Aztán egy második könyv is született: egy gyerekrajzokkal illusztrált beszélgetés Sophie-val a mennyországról. Gondolom, ezt is valamilyen belső igény hozta létre, és talán a kislányod kíváncsisága.
V.: Igen, egyrészt szerettem volna ilyen módon is feldolgozni Luki hiányát, másrészt szerettem volna, ha válaszolni tudok Sophie kérdéseire. A barátaink gyerekei is gyakran kérdezgettek Lukiról és arról, hogy ő most hol van, mit csinál. Tudom, hogy ez a téma Magyarországon még sokszor tabunak számít, ezért a könyvemet más szülőknek is szántam – elsősorban olyanoknak, akik hasonló dolgokon mentek át, mint mi. Ugyanakkor azt gondolom, nemcsak nekik lenne szükségük arra, hogy a betegségről, halálról, mennyországról beszélgessenek a gyerekeikkel, hanem a többi szülőnek is. Túl sok butaság kering erről a felnőttek fejében és ezáltal a gyerekekében is.
Egy éve Magyarországra költöztetek. Mit csináltok most, és mik a terveitek?
V.: Hónapokig kínlódtunk a bürokráciával, amíg mindent el tudtunk intézni. James csak nemrég kapta meg a munkavégzéshez szükséges iratait. Jelenleg magántanárként angolt tanít, és a kis vendégházunkat és biciklikölcsönzőnket vezetgeti, hogy a missziós szolgálatainkra is tudjon időt szánni. Én játékos angolt tanítok ovisoknak, és egy női bibliakört vezetek péntek esténként. Szeretnénk örökbe fogadni egy gyermeket és szerető otthont nyújtani neki. Mostanában sokfelé hívnak, hogy elmeséljem a történetünket. Örömmel teszek eleget ezeknek a meghívásoknak is.
J.: Terveink között szerepel az is, hogy egy fiatalos gyülekezetet alapítsunk, de még keressük ennek a módját. Emellett ha bárki szeretné, hogy imádkozzunk érte, mi mindenki számára elérhetőek vagyunk.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
A szerzőről
