„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi történjen, a jó válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
„Leteszem, mert érzem, hogy olyan jó »családszag« van nálatok!” – búcsúzott a barátnőm a telefonban. Bevallom, megtetszett a fogalom: családszag – ezt érezni lehet a vonalon túl is, remélhetőleg nemcsak a folyamatos hangzavart értve rajta, hanem valami otthonos melegséget, amelyből az illetéktelen tapintattal távozik.
„Családszag” máshogy: kötelező karácsonyi körök alkalmával hullafáradtan fa alá boruló nagycsalád. Töltött pulykák és töltött káposzták hűvös halmai. Kötelező karácsony – szomorú érzés, mégis van, hogy teher az ünnep, teher a kapcsolódás, mert elvárásként nehezedik ránk az év végi hajtás után: még oda is mennünk kell, még őket is meg kell látogatni, még azt is meg kell enni, gondolni kell az ajándékokra… Kedvesen érdeklődni, mikor az ember már nem kedves, hanem egyszerűen és leginkább fáradt. Ha hallgatnék a férjemre, és kelkáposzta-főzelék lenne a karácsonyi menü, akkor nem lennék annyira fáradt, legalább én – persze a főzeléket akkor sem enné meg senki, gondolom hozzá, de csak csendesen, mert éppen kiiktatni szeretném a feszültségforrásokat, nem pedig szaporítani. Ha sikerül.
„Nem jövünk idén, mégsem jó, ne haragudjatok. Fáradtak vagyunk” – mentik ki magukat a párom felnőtt gyerekei. Igazuk van, gondoljuk megértően; sokfelé szakadva éppen csak Jézusra és egymásra találni nem lehet. A szeretni tudásért vívott küzdelem a családon belül is elég nagy feladat az év végén. Mit jelent a szeretet a kicsiknek? Mit a nagyoknak? Az időseknek? És nekünk, akik középen egyensúlyozunk?
Az év legsötétebb időszaka éppen ilyenkorra esik. Nyáron valahogy minden világosabb – talán nem csak azért, mert hosszabbak a nappalok. Nyáron könnyebben viselhető állapot a fáradtság. A csüggedés elleni harcban ezért fogjuk a nyári emlékeinket, leporoljuk, és úgy nézegetjük őket, mint a fényképeket szokás. A mögöttünk lévő időszak két építkezése elhordozhatatlan tehernek tűnt még júniusban: a három felnőtt gyerekből kettő kezdett új otthon kialakításába, a munkálatok elvégzéséhez szükséges tudással azonban 90%-ban a férjem rendelkezett. A „mesternek” viszont csak olyan segédmunkások jutottak, akiknek számottevő szakértelme más területeken bontakozott ki addig a pillanatig. Mit gondol ilyenkor egy erős férfi? Persze, hogy azt, hogy megcsinálja egyedül! Az erős férfi, amilyen a férjem is, ezt majdnem egy egész hétig tudja halálosan komolyan gondolni, s csak aztán kezdi belátni, hogy az idő alattomos iszkolása nem teszi lehetővé, hogy hosszú távon melegedjen össze a gondolattal: egyedül. Egyfelől a tulajdonosok igénye is, hogy tervezzenek, romboljanak, bontsanak, alakítsanak; másfelől amikor a szükség egy költöztetőautó formájában rohamléptekben közelít, akkor tapasztaljuk meg igazán, hogy mit jelent a család. Az informatikus felsővezetőről kiderül, hogy glettelő-világbajnok, s hogy erre a különleges hobbira hajlandó heteket áldozni a szabadságából. A fia, a másik informatikus nélkül valószínűleg sosem lehetett volna kiszedni azt az ajtót. A könyvtáros fiú árokásóként és szigetelőként is kiváló, és végül rólam is kiderült, hogy egész jól tudok gipszkartonozni. Együtt.
A felnőtt gyerekek munka után rohannak festeni, padlót lerakni, falazni – egymáshoz. Amikor a kisszobát festettük Eszterrel és Katával (hátán a tíz hónapos babával), nemcsak annak örültem, miközben a plafonról az arcomra csöpögött a festék, hogy sokkal ügyesebbek nálam, hanem hogy mellettük lehettem. A férjem egy délelőttön keresztül igyekezett a linóleumot méretre vágni a nagyfiával, és büszkébb volt a sikerre, mint a diplomájára. Együtt.
A nagymamák főztek, vagy a gyerekekre vigyáztak; nélkülük, a háttér nélkül sem ment volna. A kicsik nemcsak falazni, glettelni, festeni, szigetelni tanultak idén, hanem olyan tudást szereztek a családról, amelyet e nélkül a nyár nélkül nehéz lett volna átadni: valódi otthon nem épül önzésből.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
