Vannak dolgok, melyeket jól megoldunk; vannak olyanok, melyekkel küzdünk, de megoldjuk őket valahogy; és vannak olyanok, melyek előtt tehetetlenül állunk. Tehetetlenül állunk a másik elhidegülése láttán, megcsalásával szembesülve. Tehetetlenül állunk a diagnózissal szemben, ahol az orvos fegyelmezett arcán is jól látjuk, hogy nem mer biztatni, csak józanul akarja tudatni a leletek eredményét. Tehetetlenül állunk az újabb és újabb terhességi tesztek egy csíkját nézve, hiszen hónapról hónapra, évről évre várjuk azt a nyamvadt második csíkot, de hiába, s tudjuk, hogy annak a néhány milliméteres kis vonalkának a hiánya ismét az üres bölcsőt ringatja álmainkban. És minden igyekezetünk ellenére tehetetlenül várjuk a találkozást azzal, akivel együtt tervezhetnénk a családunkat, életünket, megöregedésünket, akivel a holtomiglan-holtodiglant messze néző szeretettel mondhatnánk ki. Tehetetlenek vagyunk, mert már sem erőnk, sem eszközünk nincs a megoldáshoz.
Mit kezdünk életünk azon helyzeteivel, melyekben hiábavalónak tűnik minden erőnk, tudásunk, emberi ismeretségünk és kapcsolatunk? Mit teszünk akkor, amikor a körülöttünk levők széttárják kezüket, ezzel is jelezve, hogy tudásuk e ponton véget ért? S mit teszünk akkor, amikor rádöbbenünk arra, hogy mindhiába: elfogytunk, kifogytunk, kontrollvesztetté váltunk?
Hiszek is, meg nem is
Ostromoljuk az internetet, keressük a válaszokat, hajkurásszuk az egyedi megoldásokat, böjtölünk, könyörgünk, dühöngünk és kétségbeesünk. Összeroskadunk, feltámadunk, újra összeomlunk, és lassan már nem is a vágyott célért, hanem csak az összeomlás ellen küzdünk. Aztán feladjuk, fásultan folytatjuk az életet, melyből észrevétlenül kikopott szemünk csillogása, lelkünk jövőbe tekintő vágyódása.
Imádkozunk; ilyenkor talán közelebb kerülünk Istenhez, mint bármikor máskor életünkben. Hiszünk, és hinni akarunk. Gyakran pont ilyenkor jönnek azok a keresztény mondatok, amelyek lehet, hogy bátorításnak indultak, jó tanácsnak lettek szánva, de észrevétlen tőrdöfésként hatnak amúgy is gyulladástól gyengült szívünk falán. „Ha jobban hinnél! Higgy, higgy, még jobban higgy!” Ez azt jelentené, hogy ha Isten nem hallgatott meg, akkor azért nem tette, mert hitem volt a szeretetének, kegyelmének mércéje?
Csodálatos az a bibliai történet, amelyben egy apa felkeresi Jézust beteg gyermeke miatt (Mk 9,17–29). Miután a tanítványok nem boldogultak a néma lélek kiűzésével, ezt mondja Jézusnak: „[…] ha valamit tehetsz, légy segítségül nekünk, könyörülj rajtunk!” Erre Jézus így válaszol neki: „Hogy »tehetsz-e valamit«? Minden lehetséges a hívőnek!” Szegény emberünk úgy áll a kijelentésbe burkolt kérdés előtt, mint a legtöbb szenvedő. Hogy hiszek-e? Igen is, meg nem is. Hiszek, de inkább hinni akarok, mert tele vagyok emberi kételyekkel, bizonytalansággal, racionalitásom és tapasztalataim alapján nincs miért hinnem, de akarok hinni, mert isteni erődre vágyom, mert csodádra van szükségem, mert az én képességeim véget értek. Ebben a reménykedő, tehetetlen tusában szól az apa: „Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemen!” Jézus pedig nem ledorgálja:, „Ejnye, fiam, majd gyere vissza, mikor tökéletes a hited! Dolgozz még rajta, tornáztasd a lelked, aztán meglátjuk.” A történet lényege itt jön: Jézus meggyógyítja a hitében labilisan álló apa fiát. Mekkora szabadság, hogy őszintén állhatunk Isten előtt! Őszintén mondhatjuk: „Hiszek, Uram, de segíts hitetlenségemen! Munkáld bennem a hitet, mert magamtól már nincs erőm hozzá.”
Vigaszt adó könnyek
Könyörgéseinkre gyakran érkezik az a válasz: „Fogadd el!” A pszichológia is alátámasztja, hogy ahol felismerjük tehetetlenségünket, ott egészségesebb elfogadni a valóságot, mint testi-lelki energiát vesztegetni a vergődésbe, dühöngésbe, belepusztulni a „nem akarom”-ba. A hívők küzdelme pont ez a kérdés: de meddig kérjem Istent? Meddig várjak a csodára? A Szentlélek vezetése kell ehhez, az a bölcsesség, mely ott áll Lázár lezárt sírja előtt, és Jézusra néz (Jn 11,1–44). A tömeg nem érti, minek megyünk ki a lezárt sírhoz. Hiszen már három napja lezártuk a reményt! Jézus pedig sír. Ennyi lenne? A könnyek miatt jöttünk ide? Pedig ezekből a könnyekből kapunk erőt, ezek a könnyek évezredek nemzedékeinek adnak vigaszt és reményt. Vigaszt, miszerint Isten érzi és érti szenvedésünket. Velünk együtt sír megtöretésünk, szenvedésünk, gyászunk, fájdalmaink miatt. Nem ez volt alkotói terve! S ezek a könnyek adnak reményt, hogy egy nap minden könnyet letöröl, és minden könnyért bosszút áll. Ó, igen, nem kellene félnünk kimondani, hogy Isten bosszút is áll, hiszen ez az egyik szála annak a rejtett fonálnak, amely összeköti a paradicsomot a mennyel; ez a bosszú az, amely eltörli a gonoszt, s ez az a harag, amely ennek a bukott világnak az igazságtalanságát már most kicsit elhordozhatóbbá teszi számunkra.
Elfogadni a szenvedést? Egy pontig igen: Lázár sírja előtt ott a kő. A kövön inneni valóság segít abban, hogy áthelyezzük a hangsúlyt azokra a dolgokra, amelyeken tudunk változtatni: kapcsolatainkra, lehetőségeinkre, amelyekben ha megoldást nem is, de áldásokat tapasztalhatunk meg. Életünk valóságának elfogadása azonban nem egyenlő azzal, hogy lemondunk a csodáról!
A kövön túl élet van!
Fantáziánk racionalitáshoz való ragaszkodása most mint cipőnkben karistoló éles kavics hasít belénk. Nem tudunk továbbmenni, mert nincs rá példánk, hogy miként kellene. Nem tudunk továbbmenni, mert nem tudjuk elképzelni. Nem tudunk továbbmenni, mert rettegünk, hogy ismét csalódunk reménykedésünkben. A racionalitás kavicsa, a szisztematikus, intelligens gondolkodás kavicsa most ellenünk dolgozik. Megállni és kivenni ezt a kavicsot annyit jelent, hogy lemondok a „felfogom és megértem”-ről. Kivenni cipőnkből a kavicsot annyit jelent, hogy ki merem jelenteni: „Hiszem is, meg nem is, de légy segítségül hitetlenségemen!”
Lehet, hogy kudarcot vallok reményemben, de megnézem a sír elé hengerített kő túloldalát. Ha Jézus mondja, elhengerítem a követ. Belenézek a legfélelmetesebbe akkor is, ha nem értem. Mert a sír elé gördített kőnek van egy másik oldala is! A kövön túl Isten teremtő szava él. Az a szó, amely életadó, reményt adó, lehetetlent megvalósító! Jézus könnyeit letörölve felszólít a sokkoló feladatra: hengerítsétek el a követ, bontsátok ki a halottat, adjatok neki enni, tápláljátok benne az életet! Mi mit mondtunk volna, ha hozzánk fordulva mondta volna? Ugrottunk volna, hogy „persze, ha te mondod”? Vagy mi is jöttünk volna a józanságunkkal: „De, Uram, már három napja ott van! De szaga van! Fogadd el! Mondj le róla! Menj tovább! Engedd el! Kezdj újat!”
Kedves olvasó, túl racionálissá vált a hitünk. Szeretnénk gyermekien, semmit meg nem kérdőjelezve hinni, imáinkat mégis egy nem túl őszinte „de”-vel zárjuk le: „De legyen meg a te akaratod!” – majd lehajtott fejjel, lemondóan kimondjuk ámenünket, és lelkünkre hideg, nyirkos fáradtság ül. Szeretnénk hinni az imameghallgatásban, Isten gondviselő apai szeretetében, mégis mintha erősebben élne bennünk az az istenkép, miszerint a „legyen meg a te akaratod” annyit jelent, hogy Isten biztosan nem úgy akarja, mint mi. Engedelmesek vagyunk, így szinte „megengedjük” Istennek, hogy legyen, ahogyan ő akarja, de belül lemondunk saját imánkról, kérésünkről. Az, aki a sírt lezáró követ elhengeríttette, viszont újra és újra felszólít minket, hogy dörömböljünk, és addig zörgessünk a menny ajtaján, míg ki nem nyitja Mesterünk. A kövön túl van az az erő, amelyet mi fel sem foghatunk. A kövön túl van az az élet, amelyre nincs józan magyarázatunk. A kövön túl van az a válasz, amely meg sem fordult fejünkben. Vegyük ki racionalitásunk, logikánk, tapasztalataink, udvariasságunk kavicsát, mert megállít, félelemre kényszerít, szorongóvá és lemondóvá kérgesíti lelkünket.
Nem hiszünk? Nem baj, a hitet is kérhetjük! Nem tudjuk elképzelni? Nem baj, ő igen! Bele sem merünk gondolni abba, hogy mi van, ha nem hallgat meg? Ő igen, hiszen tudja, hogy akkor is átölel, akkor is velünk lesz, a sötétségen is átkísér! Nekünk csupán egy életadó feladatunk van: kérni konokul, merészen, át nem rágva, végig nem kalkulálva, csak úgy, ahogy jön. Istenünk a szívünkből feltörő imákat kéri, nem a megfontolt, jól felépített, biztonságosra kalkulált „óvakodásokat”! A kövön innen az emberi valóság riogat, a félelmeink, saját hitünk horizontja hűti lelkünket. A kövön túl az Isten Lelke áll szilárdan Lázár, majd saját messiási sírjánál. A kövön túl élet van, összehajtogatott gyolcs, bűz nélküli sírbolt, melyben életre kel az el nem képzelt, a dadogva megfogalmazott, az óvatosan, félve kinyögött reménytelenség reménye.
Kedves Olvasó! Dadogj, nyöszörögj, üvölts, kiálts, zokogj, rebegj, de mondd már ki végre, amit kérsz! Az, aki a követ elhengerítteti, az, aki előtt elhengerítik a követ, elbírja a kavicsainkat is – ha felkínáljuk őket neki. „Uram, légy segítségül racionalitásomon, józanságomon, hitetlenségemen, mert kérem! Vedd ki lelkemből a kavicsot, mert a kövön túlit kérem!”
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
