Gerics Sándor és Brigitta Kárpátalján, a Beregszászhoz közeli Somban élnek. Négy gyermeket nevelnek: Sándor tizenkettő, Dávid hét-, Péter három-, Teodóra pedig kétéves. Brigittával együtt nőttünk fel, és számtalan közös emlék köt össze minket: együtt sírtunk, együtt nevettünk – ahogyan az élet hozta. Amikor a negyedik gyermekük megszületett, komplikációk léptek fel, amelyek kisebb mértékben a baba, nagyobb mértékben az anya életét veszélyeztették. Az életük akkor mérföldkőhöz érkezett…
Több mint tíz éve vagytok házasok, és annak ellenére, hogy mindketten kétgyermekes családban nőttetek fel, négy gyermeket neveltek. Közös vágyatok volt a nagycsalád?
Brigitta: Mindketten szerettük a gyermekeket, a fiunk megszületése után viszont úgy éreztem, elég nekünk egy is. Nem az anyagiak miatt, inkább attól féltem, hogy nem tudok elég figyelmet fordítani rájuk, és így nem lehetek jó példa előttük. Ám ahogy teltek az évek, egyre jobban éreztük, hogy Sándornak szüksége lenne egy kistestvérre. Isten is elültette ezt a vágyat a szívünkbe, bár ezután volt egy vetélésem, és az nagyon elszomorított. Épp az Isten ígéreteinek tárházát olvastam Spurgeontől, és így szólt az aznapi ige: „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője.” (Zsolt 121,4) Olyan nagy bátorítást jelentett ez számomra! Aznap sms-ben is megkaptam ezt az igét az egyik ismerősömtől. Gondoltam, biztosan ő is ezt az áhítatos könyvet olvassa, de kiderült, hogy nem. Attól kezdve tudtam kimondani, hogy az Úr adta, az Úr vette el. Egy év múlva próbálkozhattunk újra, akkor már teljesítette Isten a vágyunkat.
Sándor: Én úgy nőttem fel, hogy a kisebb gyerekekre mindig mi vigyáztunk. A gyülekezetünkben is sok nagycsaládos van, és jó volt látni az életüket. A vetélés után féltem, hogy Brigi nem akar több babát vállalni, Isten azonban megajándékozott minket Dáviddal. Ezután Brigi újra kijelentette, hogy elég lesz nekünk két gyerek is.
B.: Dávid születése után egy nehéz időszak következett. Nem tudtam, hogyan lehet két gyereket egyszerre ugyanúgy szeretni, ugyanazt megadni nekik. Sokan biztattak, hogy higgyem el, belejövünk. Idővel valóban így is lett.
S.: Több gyülekezeti rendezvényen is részt vettünk, ahol sokat beszélgettünk, imádkoztunk. Korábban már többször megemlítettem a harmadik gyerek tervét Briginek. Ezek után az alkalmak után azonban már ő is kedvet kapott hozzá.
B.: A várandósság előtt volt egy cisztám, amelyet csak műtétileg lehetett volna eltávolítani. Ahogy közeledett az operáció, az orvos összehasonlította az akkor és a korábban készült ultrahangfelvételeket, és nagyon elcsodálkozott, hogy mennyire összezsugorodott a ciszta. Műtétre készültem, de egy csodálatos gyógyulást kaptam helyette. Ezt imameghallgatásként éltük meg, mert sokan könyörögtek értem. Az orvosok azt is mondták, hogy egy újabb baba jót tenne a szervezetemnek. A gyerekek is nagyon imádkoztak a kistestvérért, minden egyes nap belefoglalták az imáikba. 2017 karácsonyán Sándor az iskolából egy képeslappal jött haza, amelyen ez szerepelt: „Karácsonyra mit kívánjak? Testvéreket, még vagy hármat!” Láttuk, hogy a családunk készen áll a következő babára. Így született meg 2018 őszén a harmadik gyermekünk, Péter.
A kinyújtott királyi pálca
Egy év múlva aztán újabb babával bővült a családotok. Három fiú után negyedikként Teodóra érkezett, ám nem ez volt a leglényegesebb momentum a világrajövetelében…
B.: Minden gyerekünk egy csoda, és egy ajándék, de ő… Péter négy hónapos volt, amikor elkezdődtek a rosszulléteim. Lehetetlennek tűnt, hogy megint babát várok, de egyre gyanúsabbá váltak a jelek. Aggódtam, hiszen sok mindenen ment már keresztül a szervezetem. Nem tudtam, képes leszek-e egyáltalán kihordani. Félelemmel mentem el az első ultrahangra, mert volt már egy halott magzatom, egy cisztám, és nem tudtam, most mi következhet, de egy egészséges magzatot láttunk.
A szülés kiírt időpontjához közeledve az egyik hajnalban fájásaim voltak. Elindultunk a kórházba, ám ahogy beértünk, el is múltak. Megvizsgáltak, a vérnyomásom ugyan magas volt, mégsem éreztem rosszul magam. Próbálták kideríteni, hogy mi okozhatja, de semmit nem találtak. Hazamentünk, a következő hajnalban azonban két óra körül arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. A fürdőszobába érve nagyon megrémültem, mert víz helyett vért láttam. Rögtön tudtam, hogy baj van. Nagy félelmek közepette indultunk újra a kórházba. Ott megvizsgáltak, miközben továbbra is véreztem. A gyülekezetünket is kértük, hogy hordozzanak minket imádságban. Éreztük is a hatását, mert mindenkiben láttuk az Isten által ébresztett jóindulatot.
S.: A doktornő a háttérben folyamatosan telefonált, konzultált a főorvossal, de mi semmiről sem tudtunk. Hamarosan megvizsgálta Brigit, rám nézett, majd ennyit mondott: „Sürgős életmentő műtétre van szükség. Mivel az anyuka vérzik, mindenki veszélyben van. Kellene az engedélye, de azonnal indulunk a műtőbe, mert nagy a baj.”
Kint lefektettek, hogy a babát majd az én mellkasomra teszik. Kis idő múlva szaladgálást hallottam bentről, aztán a főorvos kiabálni kezdett: „Vért, vért! Hozzatok még vért!” Imádkozni kezdtem, miközben hallottam, hogy a baba felsír. Megköszöntem Istennek, hogy az ő hangját már hallhatom. Hamarosan a mellkasomon is éreztem. Nagy öröm volt látni, de mondtam, ha már itt van, akkor most anyáért kell imádkozni: „Istenem! Add vissza nekünk az édesanyánkat, hadd láthassa a kislányát!” Nem is emlékszem vissza az életemből olyan intenzív fohászkodásra, mint akkor Teodórával. Ma is könnybe lábad a szemem, ahogy visszagondolok rá. Ez az első közös élményünk a kislányommal.
Brigi a műtét után az intenzív osztályra került, majd az orvos elmesélte a részleteket. Olyan mértékben levált a placenta, hogy nagyon rövid idő alatt rengeteg vért vesztett. A baba feje elzárta a vér útját, így nem tudott kiáramlani. Műtét előtt az orvos felajánlotta, hogy ha szeretnénk, elkötik a petevezetéket, hiszen van már négy gyerekünk. Szó sem lehetett róla. Gondoltam, nem akarunk Isten tervének az akadályai lenni, ha gyermeket szeretne még adni nekünk. Közben azonban kiderült, hogy kénytelenek voltak mindent eltávolítani, hogy megmentsék Brigi életét.
B.: Én ebből semmit nem érzékeltem. Azt hittem, hogy csak egy egyszerű császármetszés volt. A másfél órás műtétet tíz-húsz percesnek gondoltam. Csütörtökön volt az operáció, de csak szombaton láthattuk egymást a babával. Hétfőn szoptathattam először a gyógyszerek miatt. Ekkor mondta el Sanyi, hogy valójában mi is történt. Nagyon megdöbbentett. A templomi eskü szövegéből idézett: „…míg a halál el nem választ”. Nem tudtam, mire akar utalni. Ebben az időszakban Eszter könyvéből olvastam a napi igét. Épp annál a résznél tartottam, amikor Eszter bemegy a királyhoz, és nem tudja, hogyan fogja fogadni őt: kinyújtja-e a királyi pálcát felé, vagy sem, azaz megkegyelmez neki, vagy nem. Végül kegyelmet kapott. Így éltem meg én is.
Megrendítő találkozás
Mennyire tudtátok a gyerekekkel megosztani ezeknek a napoknak a jelentőségét?
S.: Őket is bevontuk azáltal, hogy kértük, imádkozzanak anyáért, mert nagy volt a baj. Természetesen nem mondtunk el minden részletet, nem akartuk megrémíteni őket. De így legalább ők is láthatták, hogy mit tesz egy hívő ember egy ilyen helyzetben.
Megváltoztatta az életeteket ez a történet?
S.: Hála van a szívemben, hogy Brigi és Teodóra is megmaradt. Tudok örömmel beszélni arról, hogyan találkoztunk a mélységben Istennel. Hálával tekintek vissza, hogy ő jót hozott ki ebből is.
B.: Napról napra, ahogyan feljönnek újra az emlékek, csak arra gondolok, hogy mennyire szeret Isten. Visszaadta az életemet. És még az is lehet, hogy valami rosszabbtól is meg akart óvni, azért került sor arra a nagy műtétre. Sok nőgyógyászati problémám volt korábban – ezáltal talán azok is megszűntek.
Van valami, amit ezen keresztül tanultatok meg Istenről vagy magatokról?
S.: Amikor nagy a baj, akkor nagyon tud fohászkodni az ember. Megrendítő volt Istennel találkozni. Megtapasztaltuk, hogy milyen jó az ő gyermekének lenni, és hogy mennyi erőt adhat egy hívő közösség.
B.: Nem véletlenül történnek ezek a dolgok az életünkben. Amit viszont még meg kell tanulnom, hogy miként éljek jól az ajándékaimmal, hogy ne arra nézzek, amim már nincs, vagy amim lehetett volna. Mindig van, aminek örülhetek!
Megjelent a Family 2021/2. számában.
