Bedő Imre: egy üzletember a családok szolgálatában
Fiatalon sikeres vállalkozó lett, majd egy éles váltással mindezt félretéve, 2013-ban létrehozta a Férfiak Klubja nevű, mára ugyancsak sikeresnek és közismertnek mondható társadalmi szervezetet. Bedő Imrével családi örökségéről, a társadalmi misszióig bejárt útjáról, küldetéséről és magánéleti tapasztalatairól is beszélgettünk.
Mit hoztál otthonról, és mi vezetett a cégvezetéstől a társadalmi misszióig?
Erdélyi vidéki értelmiségi családból származom, a felmenőim egy háromszéki faluban voltak unitárius papok és tanítók. Csíkszeredában születtem és nőttem fel, de közben rengeteg időt töltöttem falun a nagyszüleimnél. Azt láttam tőlük, hogy akinek megadatik, hogy többet tanulhat, utazhat, tapasztalhat vagy kereshet, mint mások, annak ezzel arányosan a környezete iránti felelőssége is megnő. Az én felmenőim is eszerint éltek, és utólag úgy gondolom, nekem is ez adta a fő motivációt az életem során.
A közgazdasági egyetem elvégzése után egy bankba kerültem, majd huszonhat évesen az ország egyik legfiatalabb menedzsereként egy nagy gyár vezérigazgató-helyettese lettem, utána pedig saját vállalkozásokba fogtam. A mai céges kultúrát és vezetési struktúrát tehát korán megismertem, és be tudtam járni egy széles spektrumot a kisvárosban született, falun szocializálódott magyar gyerektől a nagyvárosi menedzserig, aki miniszterekkel tárgyal, és a legmagasabb üzleti körökben mozog. Ma már sok mindenkire rámondják azt, hogy közgazdász – szerintem valójában az tekinthető annak, aki a közös dolgainkkal gazdálkodik. Ez állt össze bennem akkor, amikor a vállalkozásaim felépítése után valami új célt kerestem.
Hagyomány és biztonság
Hogyan jött a Férfiak Klubja gondolata?
Negyvenéves voltam, egy komoly és mondhatni teljes üzleti életpálya volt mögöttem, megszülettek a gyerekeim is, ezért azt gondoltam, az életem második felének jó megkoronázása lehet, ha a társadalom szolgálatába állok. A Férfiak Klubja ugyanis nem egy üzlet: minden pénzt, amit összeszedek, valamilyen társadalmi jóvá alakítunk át. Valójában egy olyan üggyel foglalkozom, amelyet senki más nem vállalt előttem. Kassai Lajos régi jó barátomnak mondtam egyszer, hogy minél mélyebbre ások, annál több feladat jelenik meg. Mire ő így válaszolt: „Tudod, ezek mindig is ott voltak, csak senki nem vállalta őket.”
Pontosan mit szeretnél elérni? Mi a Férfiak Klubja missziója?
A legfontosabb, amit célul tűztünk ki, hogy helyes gondolatokat ültessünk el mind a férfiak, mind a nők fejébe a férfi szerepéről és a férfi-nő szövetségéről. Alapvető feladatunk tehát az erről szóló társadalmi kommunikáció. A nőkkel rengetegen foglalkoznak – talán túl sokan is, éppen ezért szegényeket ezerfelől bombázzák a javaslatokkal, hogy mit és hogyan kellene tenniük –, a férfiakkal viszont igazából senki sem törődik, vagy ha mégis, akkor abban nem sok köszönet van. A férfiak útkeresését ugyanis sokan rossz irányba vitték el azzal, hogy azt üzenték: a két nem közül az egyik jól működik, a másiknak pedig hozzá kell fejlődnie. Vegyük például a kommunikációt: a nők jól csinálják, a férfiak nem; de ha a férfiak is úgy csinálnák, ahogy a nők, akkor sokkal boldogabb lenne mindenki. E retorika szerint van egy jobbik nem, amelyiknek meg kell javítania a rosszabbik nemet. Ez azonban nem tesz jót sem a férfiaknak, sem a nőknek, sem az ő szövetségüknek, csak növeli a boldogtalanságukat. Ezért én szándékosan nem támaszkodom ilyen üzenetekre, hanem azt keresem, hogy mit mond nekünk erről a kultúránk, mit lehet megtanulni az öregektől. Akárhová nyúlok, azt látom, hogy csak a körülményeink változtak, de a kultúránk lényege nem: van egy örök érvényű része, amely minden korban aktuális. És éppen ez az, amit a 21. századi ember el akar hagyni, mert az a trend, hogy mindent kidobunk, ami régi. Ezzel szemben én a hagyományon alapuló biztonságra támaszkodom.
Az a célunk, hogy egy olyan férfikép kialakítását segítsük elő, amely vonzó a nők számára: hogy a férfiak olyanok legyenek, akikre a nők szívesen rábízzák az életüket. Ennek köszönhetően pedig a nők is olyanná válnak, akiket a férfiak viszontszeretnek, és akikre jó szívvel bízzák rá magukat. Így tudjuk ápolni a férfi-nő szövetséget is. Ezt próbáljuk számtalan csatornán – a közösségi oldalunkon, a könyveimen, a tévé- és rádióműsorunkon, a YouTube-oldalunkon – keresztül továbbadni, hogy összeálljon ez a kép, amelyből aztán a jövő generáció is profitálni tud.
A gondolkodásmód megváltoztatása és a motiválás mellett konkrét programokat is szerveztek.
Folyamatosan alakulnak apa-fia körök, és nyaranta apa-fia/lánya táborok szerveződnek az egész Kárpát-medencében. Emellett egész évben zajló projektjeink is vannak, például a Kultúrát apától kezdeményezés. Ez arról szól, hogy legalább évente egyszer menjenek el színházba apával a gyerekek, mert egy ilyen közös élmény olyan beszélgetéseket indíthat el, amely megnyitja az apai szíveket. Aztán van a Vállvetve apával programunk is, amelynek során a férfiak megmutathatják gyermekeiknek, hol és hogyan dolgoznak, hiszen izgalmas dolog belelátni apa „titkos életébe”. Évente szervezünk Párok buliját is, amely egy közös házassági évfordulóhoz hasonló, könnyed rendezvény. És ott van még az éves Gránit Oroszlán Díj, amelyet öt kategóriában osztunk ki, jó férfipéldákat állítva a gyerekek és az egész társadalom elé. A járványhelyzet miatt az események most háttérbe szorultak, inkább a többi kommunikációs csatornánkra fókuszálunk.
Egy az alap, egy a cél
Ha már a járványnál tartunk, egy korábbi beszélgetésünkből kiderült, hogy ti pozitívan éltétek meg mind a munkában, mind a családi életetekben is…
Valóban. A munkánkban olyasmiket tudtunk meglépni, amiken már régóta ötletelek, de még nem volt energiám megvalósítani. Én azt látom magam körül, hogy azok az emberek, akik dolgozni, szolgálni akartak, meglepő innovációkra voltak képesek a járvány alatt.
Ami a családot illeti, mi élveztük, hogy ennyi időt tölthettünk együtt. Állítom, hogy a mai gyerekek számára ez óriási ajándék lesz – kivéve persze azokat a családokat, ahol állandó tányércsörömpölés van otthon… Fel sem tudjuk fogni, mekkora érték, hogy húsz-harminc év múlva azt tudják mondani a gyerekek: ez volt az az év, amikor megtudtam, ki az anyám és az apám. Évtizedek óta senkinek sem volt lehetősége arra, hogy ennyit lehessen a szülei társaságában; hogy lássa őket élni, dolgozni, elmélkedni, félni, bátorságot önteni magukba, az életüket megszervezni, az idejüket beosztani, a veszteségeiket megélni.
Mielőtt rátérünk a családotokra, beszéljünk először a párkapcsolatotokról. Hogyan ismerkedtetek meg Eszterrel, és miként ápoljátok a házasságotokat?
Mindketten éppen egy hosszú kapcsolaton voltunk túl, és internetes párkereséssel próbálkoztunk. Eszter talált meg és írt rám. Én le akartam rázni, de nem sikerült. Korábban mindig ugyanolyan típusú nőket választottam ugyanolyan problémákkal, és nem tudtam kilépni ebből az ördögi körből. Azzal viszont, hogy nyitottam Eszter felé, egy csodálatos új világ tárult fel előttem. Mi, férfiak szeretjük kézben tartani az irányítást minden téren, de így nem biztos, hogy észrevesszük, hogy a „csodálatos új világ” egy házszámmal odébb van.
Mindkét gyermekünk nagyon nehezen született, emiatt össze kellett kapaszkodnunk, és ez megerősítette a kapcsolatunkat. Nyilván közöttünk is vannak összezörrenések, azonban a házasságunk olyan sok lábon áll, olyan sok dologban egyezünk, hogy csak körülbelül tíz százalék az, amiről egyeztetnünk kell. Hasonló az értékrendünk, a véleményünk, az elveink is stimmelnek – ez különös ajándék a sorstól. Nagyon jókat tudunk beszélgetni; ha például elautózunk Csíkszeredáig, nem kell zenét hallgatnunk, mert oda-vissza végigbeszélgetjük az utat.
Együtt is dolgozunk. Eszter akkor is támogatott a missziómban, amikor még senki nem értette, hogy az üzleti vállalkozás helyett miért fogtam „valami fura dologba”. Azóta a Férfiak Klubja egyik oszlopos tagjává vált; én vagyok a klub arca, ő pedig a helyettesem. Ezért mi ennek kapcsán is sokat vagyunk együtt. Rengeteg nehézséget is hoz a közös munka, de még több az előnye: tudjuk, hol tart a másik, mi foglalkoztatja; ugyanazok a kapcsolataink, barátaink. A munkánk nem egy külön világ, amely elszakít minket egymástól, hanem az is közös. A házimunkát is jobban be tudjuk így osztani. A gyerekekkel kapcsolatos feladatok többségét ő végzi, de én is bevásárolok, elmegyek a gyerekekért, vacsorát készítek, ha szükséges.
Otthon lenni jó!
Mennyire szorosan kapcsolódik össze a munkád és a családod?
A vállalt misszióm középpontjában – ahogy az én életem középpontjában is – a család van, ez az első. Ennek érdekében mindenféle szabályokat hozok, például este hatra haza kell érnem, egy héten legfeljebb két estét vállalok – beleértve az előadásokat és az üzleti vacsorákat is –, a hétvége pedig szent. Ezt egyáltalán nem könnyű betartani, hiszen nem lenne nehéz magamat meggyőzni arról, hogy most van itt az idő, a lehetőség, most hívnak… Én viszont úgy gondolom, hogy a gyerekeim most kicsik, most tudok velük lenni, és majd amikor kirepülnek, kétszer ennyit is tudok pörögni. Aztán az unokáknál újra lelassítok…
A járvány előtti időszakban rengeteg hétvégi programra hívtak, például családos hétvégékre, táborokba, ahova mehettem volna a feleségemmel, a gyerekeimmel együtt is. De ők nem egy vándorcirkusz tagjai; nem cipelhetem el őket ennyi rendezvényre, úgyhogy csak ritkán mondtam igent. Nagyon kell a pihenés, a csendes együttlét a családnak. Hiszen ha a gyerekeink jól érzik magukat otthon, akkor ők is szeretnének majd saját otthont teremteni. Ma többeken azt látom, hogy nem szeretnek otthon lenni, mert mire hazaérnek a munkahelyükről, annyira elfáradnak, hogy csak a vitatkozás marad. A gyerekekben pedig ez úgy csapódik le, hogy a munkahelyen minden fantasztikus, hiszen ott izgalmas dolgok történnek, érdekes emberekkel lehet találkozni, otthon viszont mindig megy a vita arról, hogy ki mosogasson el, ki vigye le a szemetet… Ha nem tesszük a gyerekeink számára vonzóvá az otthonlétet, akkor a tudatalattijukba az fészkelődik be, hogy a munka valami jó dolog, az otthonlét viszont nem. És mivel amúgy is pénzt kell keresni, a tanulás után inkább dolgozni akarnak, nem pedig családot alapítani.
Ezen túlmenően mivel a hétköznapok hihetetlenül túlterheltek, a hétvégék lehetnek azok a különleges ünnepnapok, amikor együtt lehet a család. Sokan annyira rettegnek attól, hogy otthon maradjanak, hogy állandóan programokat szerveznek maguknak. Mi is elmegyünk kirándulni, nyaralni, rokonokkal-barátokkal ünnepelni, de igyekszünk csak úgy nyugton is maradni, és hagyjuk a gyerekeket unatkozni. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megtanulják az idejüket értelmesen eltölteni. Amikor nincsenek kötelező feladatok, a mai gyerekek azonnal előveszik a kütyüket – a mi lányaink is így tennének, ha hagynánk. Ha viszont ezt nem engedjük nekik, akkor egy idő után előbújik belőlük a kreativitás, és találnak maguknak valamilyen normális elfoglaltságot.
Két lányod van. Mi a célod a Férfiak Klubjával rájuk nézve?
Azt szoktam mondani, hogy azért vágtam bele a Férfiak Klubjába éppen akkor, amikor a lányaim kicsik voltak, mert rájöttem: előbb-utóbb társat akarnak majd választani maguknak. És ahhoz, hogy húsz év múlva valóban találjanak is olyat, akinek megfelelő az értékrendje, nekem húsz évig látástól vakulásig ezen kell dolgoznom. Én tehát nemcsak a férfiakért és a fiúkért, hanem a nőkért és a lányokért is küzdök.
Megjelent a Family 2021/2. számában.
A szerzőről
