Barion Pixel
bezár

Leltározás a lélekben

Év végi számvetés

Az év végéhez közeledve rendszerint megkondul bennünk az elmúlás, összegzés hangja. Talán éppen tudatosan is készülünk erre a számvetésre: elővesszük az erre az évre kitűzött fogadalmaink, céljaink listáját, felmérjük a gazdasági helyzetünket is, és elkészítjük a főkönyveink zárszámadását. Előfordulhat, hogy nehezünkre esik szembenézni azokkal a kellemetlen érzésekkel, amelyek ennek kapcsán keletkeznek bennünk, és megpróbáljuk ünnepléssel, végtelen, kimerítő készülődéssel és ajándékozással elhessegetni magunktól őket. Azonban az elmúlás miatti szomorúságunk vagy önostorozó gondolataink újra és újra fülünkbe suttoghatnak… Mi lenne, ha ezúttal nem próbálnánk meg elhallgattatni ezeket az érzéseket, hanem inkább felkerekednénk, hogy megtaláljuk, honnan is erednek?

Emberi gondolkodásunk tele van torzításokkal. Mintha csak beépített lencséken keresztül láthatnánk a világot – emiatt sötétebbnek, ijesztőbbnek tűnik, mint amilyen a valóságban.

  • Gondolatainkban az egyik ilyen beépített lencse úgy működik, hogy ha valami nem egészen úgy sikerül, ahogyan elképzeltük, akkor hajlamosak vagyunk az egész napunkat vagy akár az egész évünket kudarcosnak látni.
  • A másik torzító lencsénk pedig jobban emlékszik a kudarcokra, mint a sikerekre. Könnyebben fel tudunk idézni az elmúlt évünkből olyan célkitűzéseket, amelyeket nem sikerült megvalósítanunk, vagy olyan feladatokat, amelyekben gyengén teljesítettünk.
  • Mindezek mellett tele vagyunk „kellene” lencsékkel is: „többet kellene szolgálnom”, „jobb szülőnek/házastársnak kellene lennem”, „kompetensebbnek kellene lennem a szakmámban”. Amikor az év végén leltárt készítünk magunknak, előfordulhat, hogy sok „kellene” is bekerül a mérlegünk negatív serpenyőjébe.

Isten szemüvege

Ha pusztán az emberi gondolatainkra hagyatkozunk, és elhisszük, hogy a torzító lencséink által mutatott kép a valóság, akkor könnyen kétségbeeshetünk és elszomorodhatunk. Talán fel is adhatjuk küzdelmeinket, azt mondva, hogy minden próbálkozásunk úgyis kudarcra van ítélve. Isten azonban felkínálja nekünk a lehetőséget, hogy az életünkre az ő szemüvegén keresztül tekintsünk. A Bibliában arra biztat minket, hogy

  • azokat a dolgokat vegyük számba, amelyek már megvalósultak, ne azokat, amelyek még előttünk vannak;
  • ne csak azt figyeljük, hogy hol tartunk, hanem hogy honnan indultunk el;
  • ne másokhoz hasonlítsuk magunkat, hiszen Isten terve mindannyiunk életére nézve egyedi;
  • tartsuk számon az ő csodáit, az életünkben véghez vitt hatalmas tetteit, ahelyett hogy a kudarcainkon őrlődnénk.

Amit el kell engednünk

Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor hátra is dőlhetünk – épp ellenkezőleg. Azzal, hogy Isten felkínálja nekünk az ő nézőpontját, reményt, erőt ad nekünk a további fejlődéshez és a kitartó küzdelemhez. Ennek érdekében el kell engednünk az irreális, megvalósíthatatlan céljainkat és a tévképzeteinket, hiszen csak így válhatunk szabaddá arra, hogy Isten megvalósíthassa az életünkben mindazt, amit eltervezett.

  1. Ehhez egyrészt búcsút kell intenünk az ideálképeinknek. Bűnös világban bűnös emberek vagyunk: gyengeségekkel, tökéletlenül, hibákkal, kudarcokkal. Ennek ellenére mégis őrzünk magunkban képeket az ideális házastársról, ideális szülőről, ideális munkáról, ideális gyermekről… A lehangoltságunk, az elégedetlenségünk sokszor abból fakad, hogy az életünket és benne saját magunkat a vágyálmainktól távolinak látjuk. Végtelenségig ostorozhatnánk magunkat, hogy jobb szülőnek, házastársnak, hívőnek kellene lennem, többet kellene szolgálnom, stb. Ez a sok-sok „kellene” arról árulkodik, hogy nem érezzük magunkat megfelelőnek, elfogadhatónak, szerethetőnek; azt gondoljuk, hogy ha egy bizonyos teljesítményt elérünk, akkor majd érdemesek lehetünk a szeretetre. De akárhogy küzdünk, ezt sosem fogjuk elérni – sem az újabb fizetésemeléssel, sem azzal, hogy teljesen alárendelődünk a párunknak, családunknak, vagy hogy betegre szolgáljuk magunkat. Miközben elérhetetlen ideálokért küzdünk, éppen azt veszítjük el, hogy átélhessük Isten irántunk való feltétlen szeretetét, és meglássuk azokat a konkrét célokat és területeket, amelyekben Isten formálni akar minket.
  2. El kell engednünk a kudarctól való félelmeinket is. Gyakran kevesebbel is beérjük, mint amire képesek lennénk, és lejjebb tesszük a lécet magunknak, hiszen a kisebb felelősségvállalás, a könnyen elérhető célok, a jól kiszámítható sikerek kevesebb erőfeszítéssel járnak, és kevésbé fenyeget a kudarc lehetősége, mint az erőnket, képességeinket, kitartásunkat maximálisan igénybe vevő kihívásoknál. Érdemes azonban végiggondolnunk, hogy a Bibliában hithősként említett személyek végtelenül nehéz feladatokat kaptak Istentől: Ábrahámnak útra kellett kelnie az ismeretlenbe, Sárának idős kora ellenére gyermeket szülnie, Mózesnek oda kellett állnia a fáraó elé és nyolcvanévesen kivezetnie a népét az országból…
    Mi sokszor kishitűek vagyunk. Bár a megszokott keretek valóban biztonságot adnak, mégis gyakran azon kapjuk magunkat, hogy szomorúak, lehangoltak vagyunk. Jóllehet ki sem látszunk a feladatainkból, mégsem vagyunk összhangban magunkkal és Isten életünkre vonatkozó tervével, mivel nem merjük elkezdeni használni a talentumainkat.
  1. Szembe kell szállnunk az alaptalan lelkifurdalással is. Előfordulhatnak olyan lezáratlan ügyeink, amelyeknek talán tudatában sem vagyunk – talán éppen azért, mert annyira nehezek. Ezek lehetnek megoldatlan konfliktusok egy már elhunyt családtagunkkal kapcsolatban, vagy éppen valamilyen pótolhatatlan mulasztás miatt mardos a lelkifurdalás, esetleg „mi lett volna, ha” kérdések gyötörnek minket, megoldatlan házassági nehézségeink miatt emésztjük magunkat… De a végtelen önostorozás, az egyre több feladat vállalása, a megbetegítő munkatempó nem tudja elhallgattatni ezeket a vádló hangokat bennünk, hiszen lezáratlan ügyeinkre mindezek nem tudnak megoldást adni. Egyedül a nehézségeinkkel, fájó érzéseinkkel való szembenézés az, amin keresztül megnyugváshoz juthatunk, tudva, hogy Isten kegyelme és ereje ehhez is elég számunkra.

Szembenézés a veszteségeinkkel

Év végén megkondul bennünk az elmúlás harangja is, amely felidézheti elhunyt szeretteink hiányát és akár más korábbi veszteségélményeinket (betegség, válás, baleset stb.) is. Minden veszteség feldolgozásához egy gyászfolyamaton kell végigmennünk annak érdekében, hogy utána elengedhessük azt, amit/akit el kell engednünk, majd újra visszatérjünk az életbe. Ennek során a legtöbben a következő állomásokon haladunk végig:

  1. A veszteség hírére először általában sokkolódunk. Nehéz elhinnünk, hogy igaz a hír, azt gondoljuk, ez csak valamiféle tévedés lehet: összecserélték a nevet, a telefonszámot, még valamit biztosan lehet tenni.
  2. Amikor kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy mégis igaz a hír – szerettünk meghalt, az autónkat ellopták, a munkánkat elvesztettük, az egészségkárosodásunk maradandó –, akkor a kétségbeesés mellett düh is támad bennünk. Keresztényként hajlamosak vagyunk a haragunkat elutasítani és talán önmagunk előtt is tagadni, pedig a düh teljesen természetes reakció, mely a lelki egészségünkhöz szükséges – amennyiben jól bánunk vele. Egy veszteség átélésekor haragudhatunk akár az elhunyt szerettünkre („miért nem vigyázott magára?!”) vagy a környezetünkre, az orvosokra, a főnökünkre, a szomszédainkra is. Persze ez nem jelenti azt, hogy a dühünk „jogos”, vagy hogy „igazunk van” – csak azt, hogy gyászolunk, és a veszteségünk feldolgozáshoz mindenképpen szükségünk van valami magyarázatra.
  3. Idővel általában saját magunkra is haragszunk; azon emésztjük magunkat, hogy mit kellett volna másképpen tennünk, hogy ezt a szörnyű eseményt elkerüljük.
  4. Amikor túljutottunk ezen a szakaszon, és kénytelenek vagyunk szembenézni azzal, hogy a veszteség megtörtént, és ezen már nem változtathatunk, akkor általában elérkezik a mély szomorúság ideje. A szerettünkkel közös szép emlékeink felidézésével, a tőle tanultak magunkba építésével azonban egyre közelebb kerülhetünk az elengedéshez, hiszen ezek az élmények és emlékek tovább élhetnek bennünk.
  5. Miután az előző stációkon átmentünk, fokozatosan képessé válunk arra, hogy visszatérjünk az életbe, és elfogadjuk veszteségeinket.

Persze egy mély fájdalmat megélve a gyász folyamata sosem egyenes. Megeshet, hogy visszaesünk korábbi szakaszokba, majd ismét továbblépünk a következő fokozatra. Ez teljesen természetes, és az is rendjén van, hogy az egyes lépésekre elegendő időt kell hagynunk. Minden veszteség másképpen hat ránk, és különbözünk abban, hogy mennyi időre van szükségünk a feldolgozáshoz. Azonban ha nem tudunk túljutni a haragunkon vagy a szomorúságunkon, és a veszteség után képtelenek vagyunk visszatérni az életbe, a teendőinkhez és a szeretteinkhez, esetleg saját egészségünket veszélyeztető változások jelennek meg az életünkben; ha az évfordulókon hetekig képtelenné válunk arra, hogy elvégezzük a feladatainkat, és szélsőségesen rossz hangulat telepszik ránk, akkor érdemes szakember segítségét kérnünk.

Megjelent a Family 2021/4. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal