Mindannyian olyan karácsonyra vágyunk, hogy így kiálthassunk fel: „Micsoda ünnep! Mennyire meghitt! Mennyire feltöltő! Mennyire erőt adó!” Mennyire…? Kedves olvasó! Mivel szeretné kitölteni a három pont helyét? Mi lenne az, amit olyan szívesen megélne az elkövetkező hetekben? Mielőtt továbbolvasna, arra bátorítom, hogy tegye félre egy kicsit az újságot, és képzelje el, mi kellene ahhoz, hogy utólag elmondhassa: „Micsoda ünnep volt!”
Szinte biztos, hogy nem ételre, nem ajándékra, nem a tiszta lakásra, nem eseményekre gondolt. Nem is arra, hogy valaki vagy valakik azt mondják: „Nos, ez a Böbe! Ez igen!” „Hú, a Jani, no ő megcsinálta!” Nem teljesítményre és nem teljesítményértékelésre vágyunk, mégis ezeket űzzük, ezekért küzdünk, teperünk az ünnepeinkben, olyannyira, hogy amikor a naptárunkra nézünk, és látjuk közeledni a karácsonyt (vagy a húsvétot, a születésnapot, a nagycsaládi találkozót, az esküvőt…), már a dátumtól is görcsbe rándul gyomrunk, és kétségbeesve sikítjuk befelé: „Micsodaaaaa? Ünnep? Még egy megfelelési kör? Még egy teljesítményigazolás? Még egy bizonygatás? Még egy családi műbalhé?”
Az év legnagyobb hajszája
Az év végén minden leáll, szokták mondani. Igen, valóban lelassul a világ. Egyetemes megegyezéssel mondjuk, hogy ez a szeretet ünnepe, a családé, a megállásé, a lelassulásé, a feltöltekezésé. Mekkora színjáték! Hiszen ez az év legnagyobb hajszája! A legintenzívebb időszakok egyike. Ilyenkor próbáljuk igazolni magunkat a legintenzívebben. Bizonygatjuk, hogy „szeretlek” – és persze követeljük mellé azt is, hogy „bizonyítsd be, hogy te is szeretsz legalább ennyire!”. (De az lenne az igazi, ha még jobban szeretnél…) Bizonygatjuk, hogy értékesek vagyunk. Teljesítünk – programokat, dekorációt, vacsorát, ajándékot, látványt, látogatást, mosolyt, érdeklődést.
A bizonygatás azonban a gyenge meggyőződés jele. Bizonygatok, mert érzem, hogy egy éve már elhanyagollak. Bizonygatok, mert a hátad mögött puffogok. Bizonygatok, mert igazából magamat sem tudom elfogadni. Bizonygatok, mert nem hiszem, hogy teljesítmények nélkül is szerethető vagyok. Bizonygatok, mert nem hiszem el, hogy eredmények nélkül is értékes vagyok.
Büszkén hirdetjük, hogy mi nem leszünk a fogyasztói társadalom áldozatai. Dehogynem! Hiszen magunkat és egymást fogyasztjuk! Rohanunk a családi otthonok plázáiban, és rakosgatjuk a kosarunkba a dicséreteket, az értékelgetéseket, az „ejhá”-kat, a tágra nyílt szemeket – azt, hogy mások összezsugorodnak mellettünk, mert ez azt tükrözi, hogy utánozhatatlanok vagyunk.
Miért űzzük magunkat?
Miért tesszük ezt? Miért kínozzuk magunkat, a környezetünket, és miért áldozzuk fel a valós közelséget? Azért, mert mindannyiunkban élnek olyan alapvágyak, amelyek sérültek és megoldatlanok. Vágyunk arra, hogy biztonságban legyünk, hogy szeretve legyünk, hogy fontosak legyünk, és érezzük azt, hogy számítunk. Vágyunk arra, hogy elfogadjanak, csodáljanak, értékeljenek minket azért, akik vagyunk. Vágyunk a tiszteletre, a megértésre, az elismerésre azért, amit tettünk. Vágyunk arra, hogy valahová tartozzunk. Ezek mind bennünk élnek – ezek nem lelki defektusok, nem is bűnök, bálványok vagy gyengeségek, hanem emberlétünk természetes velejárói.
Sajnos azonban ezek a vágyaink sérülnek, mert mindannyian kapunk és ejtünk sebeket. Sérült vágyainkból pedig téves következtetéseket vonunk le, miszerint nem vagyunk elég szerethetők, értékesek vagy fontosak. A Sátán ugyanis megtalálja a sebeinket, és ezeken keresztül piszkít bele az identitásunkba. Elhiteti velünk, hogy értéktelenek, magányosak vagyunk, hogy senkire sem számíthatunk, csak magunkra. Elhiteti velünk, hogy úgysem értékeli senki az áldozatainkat vagy azt, amit elértünk, letettünk. Arról már rég meggyőzött minket, hogy senki sem fog gyönyörködni bennünk, legfeljebb elvisel minket. Így aztán ezek az identitásunkká vált hazugságok űznek minket, hogy bebizonyítsuk a világnak – és elsősorban magunknak –, hogy igenis értékes vagyok, igenis szerethető vagyok, igenis jól vagyok a bőrömben.
Az igazi bátorság
Kavics a cipőnkben? Ez nem is csupán egy kavics, inkább egy marék sóder, hiszen nem tudunk tőle ünnepelni, csak teljesíteni. Nem vagyunk képesek tőle megnyugodni, lelassulni, csak produkálni.
Minden évben házaspárok és családok tömegei szállnak harcba egymással, mert nem mindegy, hogy melyik szülőhöz megyünk 25-én és melyikhez 26-án. Miért? Mi a különbség? A fontosság érzékeltetése – akár balhé, megkeseredés, sértődés és lelki zsarolás árán is. Minden évben családok hajtják fejüket anyagi adósságba, mert nem mindegy, mi van a fa alatt. Miért? Mit akarunk megvenni? Mit akarunk bebizonyítani? Hogy szeretjük? Azt talán egy öleléssel nem lehet? Azt egy éven át tartó odafigyeléssel nem lehet? Azt az esténkénti összebújással nem lehet?
Nem hát! Mert bár időnk lenne rá – igen, lenne rá! –, bátorságunk nincs hozzá. A lelassuláshoz és a megálláshoz ugyanis bátorság kell. A csendhez merészség kell. A másik szemébe nézéséhez pedig fel kell kötnünk a gatyánkat. Hiszen amit ott meglátunk, az az, amitől valójában félünk. Félünk, hogy a csendben, gondolatainkban, a másik tekintetében bebizonyosodik a sátáni hazugság: hogy nem vagyunk elég értékesek, szerethetők, fontosak.
De hát mitől félünk pont mi? Pont mi, akiknek az Istene az élő Isten? Pont mi, akiknek az Istene azt mondja: enyém vagy, ismerlek, saját titkos nevet adtam neked, amely csak kettőnk között hangzik el, mert az a mi meghitt kapcsolatunk jele, az az igazság neve (Jel 2,17). Mitől félünk, milyen hazugság fog majd életre kelni a csendben, miközben az Igazság Istene azt mondja: érted jöttem, érted haltam, érted élek, hogy egyszer majd nálam légy, hogy örökké velem légy. Ó, ha mernénk belenézni Megváltónk szemébe, akinél ott az igazság! Ha mernénk lelassulni, nem bizonygatni; ha mernénk függetlenedni a fájdalmak zajától, a hazugságok korbácsolásától, akkor megtapasztalnánk az igazi szabadságot.
Brene Brown pszichológus azt mondja: a bátorságot a sebezhetőség felvállalásának képességében mérjük. Kedves Olvasó! Milyen lenne az idei ünnepünk, ha végre mernénk úgy magunkra és szeretteinkre nézni, mint ahogyan Krisztusunk néz ránk és rájuk? Bizony nem kis kihívás kiönteni ezt a sódert a cipőnkből: meg kell állni hozzá, fél lábon bizonytalanul egyensúlyozni és elszántan kiüríteni a lelkünkből a karistoló rettegést, hogy mi van akkor, ha nem az vagyok, aki szeretnék lenni, akinek titkon reméltem, hogy megalkotott az Isten. Kiüríteni a sebzettség kételyét és hinni Isten átölelő szeretetében, aki alkotásában és megváltásában is másként lát engem, mint én magamat. Bátorság kell ahhoz, hogy utána felvegyük a cipőt, és úgy menjünk tovább, hogy vállaljuk a sebezhetőségünket, hogy merjünk megállni, jelen lenni, kevesebbet produkálni, érdeklődve figyelni a másikra, és hogy játszmák nélkül felvállaljuk a szeretetünket.
Nem jelent ez mást, mint hogy senkitől és semmi mástól nem függünk, egyedül Istentől és az ő átölelő, bebugyoláló szeretetétől. De hát nem erről szól valójában a karácsony?
Megjelent a Family 2021/4. számában.
A szerzőről
