„Ami nem öl meg, az megerősít” – tartja a mondás, és Gedővári Róbert élete valóban bizonyítja ezt. Bár jó ideig nem tudott beszélni a gyermekkoráról, ma már jórészt begyógyultak a sebei. Történetével is segíteni szeretne – hitet, reményt adni és arról tanúskodni, hogy Istennel mindenből van kiút.
Kéthetesek voltunk az ikertestvéremmel, amikor az édesanyánk leugrott a boltba cigiért – és „elfelejtett” visszajönni. Édesapánk nem tudott mit kezdeni velünk, dolgoznia kellett, mert hiteleket kellett visszafizetnie, így a húgommal felügyelet nélkül otthon hagyott minket. Állítólag a szomszédok jelentették be, hogy két kisbaba sír a lakásból. Így kerültünk intézetbe.
Nagyon nehéz volt elfogadnom, amit a nevelőimtől később megtudtam a szüleimről. Nem értettem, hogy miért nem kellettem senkinek. Miért nem kellettem az édesanyámnak, édesapámnak, a nagyszüleimnek, rokonaimnak? Miért nem hiányoztam senkinek? Elmondhatatlan, hogy mennyit küzdöttem ezekkel a gondolatokkal.
Bekerültem az intézetbe, és amire gyermekkoromból emlékszem, az csak a végtelenül sok verés és megaláztatás, amit ott a nagyobbaktól kaptunk. Mi, kicsik már három-négy-öt évesen a legváltozatosabb kínzásoknak voltunk kitéve. A nagyok részéről mindennaposak voltak a durva és rendszeres verések, zaklatások, a csicskáztatás. Szó szerint éheztünk, mert mindig elvették tőlünk az adagjainkat, és csicskának tekintettek minket. A nevelők semmibe sem szóltak bele, őket nem érdekelték a belső harcok. Rendszeresen éhesen feküdtem le, a veréstől és kínzásoktól tele voltam sebekkel, lila foltokkal. Olyannyira elviselhetetlen és örömtelen volt ez az élet, hogy négy-öt évesen már az öngyilkosságot fontolgattam, hiszen ha én nem kellek senkinek, akkor nem is fogok hiányozni senkinek. Egy átlagos ötéves azt sem tudja, mi az öngyilkosság, de nálunk, az intézetben sajnos ez is napi gyakorisággal fordult elő, így pontosan tudtam, hogy hypót kell inni vagy kiugrani az ablakon, és akkor megszűnik a szenvedés. Aki megszökött, azt visszahozták – ez nem jelentett kiutat. Mennyi kín kell ahhoz, hogy egy néhány éves gyerek ilyen gondolatokat forgasson magában?
Halvány remény
De mielőtt ezt megtettem volna, megjelent egy család, hogy ők nevelőszülőként magukhoz vesznek engem és még néhány gyereket. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de tele voltam reménnyel, hogy végre valakinek kellek, valakinek fontos vagyok, és megszűnik az otthon rémes világa! Sajnos kiderült, hogy van még annál rosszabb is. A nevelőszüleimnek ugyanis csak az értem kapott pénz és egy újabb, munkára fogható kéz kellett. Hajnaltól késő estig dolgoztattak a mezőn, és ugyanúgy éhesen feküdtem le. Ami a legrosszabb volt, hogy gyerekként azt kellett megélnem, hogy engem továbbra sem vettek semmibe, értéktelen vagyok, csak verésre és munkára vagyok jó.
A legmegalázóbb élményre ma is élesen emlékszem, mert belém égett a kép: a piacon vásárolt krumpliszsákot a hátsó ülésre tették, mert az értékes volt, nehogy megütődjön, engem pedig betettek a csomagtartóba – mint egy felesleges csomagot. Olyan fokú keserűséget és értéktelenséget éltem meg, amelytől nem tudtam szabadulni, csak hatalmas gyűlölet kezdett bennem nőni irántuk. Bosszút akartam állni a sok rosszért, és egy végsőkig elkeseredett pillanatomban felgyújtottam a garázsukat.
És akkor jött egy házaspár…
Ennek nyilvánvalóan az lett a következménye, hogy azonnal visszakerültem a nevelőotthonba – ám ezek után már a szabadulás reménye nélkül. Az ikerhúgom ott maradt náluk, de elmondhatatlan traumákat szedett össze ott, amelyek miatt pszichiátrián is kezelték.
Ilyen „garázda” múlttal nem létezett olyan ember, aki engem haza akart volna vinni az otthonból. Folytatódott tovább a csicskáztatás, verés, megalázás, zaklatás, éhezés. És ekkor megjelent egy baptista lelkipásztor házaspár az intézetben, akik az öt sajátjuk mellé szerettek volna hazavinni onnan egy gyermeket. Később úgy hallottam a történetet, hogy az intézetvezető – látva, hogy egy hívő házaspárról van szó – javasolta nekik, hogy engem vigyenek, mert én végképp nem kellek senkinek. És a szüleim ezt a „semmirekellőt” választották. Ők vélhetően eleve ilyen gyermeket kerestek… Egy esélytelent.
Én az előző tapasztalataim alapján már nem vártam semmi jót, de ők teljesen mások voltak, mint akiket addig ismertem. Hogy mit kaptam tőlük? Mi változott? Minden. Egészen addig úgy jártam iskolába, hogy nem voltak se könyveim, se tanszereim, szakadt volt a ruhám, cipőm, de mindez senkit nem érdekelt. Rám sem nézett senki. Egy nulla voltam. Ez azonban hirtelen megváltozott: kaptam rendes ruhát, cipőt, tankönyveket. Máig emlékszem életem első (!) ajándékára: egy kis bohócot kaptam, az első karácsonyomra pedig kisvonatot. Egészen addig, nyolcéves koromig azt sem tudtam, mi az, hogy „ajándék”, mert senkitől nem kaptam semmit. Magát a szót sem ismertem. Nyolcéves voltam, mire valaki életemben először megölelt. Azt sem tudtam, hogy létezik szeretet, sőt olyan kép élt bennem magamról, hogy engem nem lehet szeretni. De ők isteni szeretettel közeledtek felém, és azt adták nekem tovább, amit ők is megismertek.
Ami talán a legfontosabb, hogy a szüleim nem „nyakon öntöttek” a hittel, az Igével, a bibliai igazságokkal, hanem mélyen megélték és a saját példájukkal elém tárták ezeket. Végre megtudhattam, hogy mit jelent az, hogy valaki úgy fogad el, ahogyan vagyok. Nem a Bibliát nyomták a kezembe, hanem megöleltek. Bőven volt még bennem sok rosszaság, de az ő reakcióik megváltoztattak engem és a gondolkodásmódomat. Ők mindig a javamat akarták, és úgy neveltek, hogy megértsem, mi a jó, és változzon meg a szívem. Először csak szerettek, utána beszéltek nekem Jézusról.
Gyógyító érintés
Volt olyan időszak az életemben, amikor gyalog az iskolába menet egy roma falun át vezetett az út. Egy alkalommal elkaptak és úgy elvertek a romák, hogy két hétig kórházban ápoltak. Akkor elhatároztam, hogy egész életemben üldözni és gyűlölni fogom őket. Az elszenvedett rossz miatt tele voltam fájdalommal és gyűlölettel irántuk.
Csakhogy az élet mást hozott. Rengeteg indulat, keserűség, harag volt a szívemben hívő emberként is. Missziós szolgálatra készültem, a feleségemet is egy missziós iskolában ismertem meg, egész nyarakat szolgáltam végig az Élet Szava táborban csoportvezetőként, de még sok-sok évnek kellett eltelnie addig, amíg az Úr valóságosan összetört és megérintett. Egy hosszabb hitbeli válság után leírhatatlanul mélyen megszólított az a történet, amikor Jézus előtt egy bűnös asszony letérdelt, és sírva megkente a lábát drága kenettel. Akkor íródott a szívembe az ige: „Neki sok bűne bocsáttatott meg, mert nagyon szeretett, akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” (Lk 7,47)
Átjárt engem annak a tudata, hogy Isten engem valóságosan és úgy szeret, ahogy vagyok, és értem, bűnösért odaadta a legdrágábbat, amije volt: a Fiát. Ennek az igazsága olyan erősen betöltött, hogy órákig sírtam. Olyan volt, mintha a Szentlélek megérintett volna a szeretetével, és ekkor lettem képes megbocsátani az édesanyámnak is. Hiszen ki vagyok én, hogy elítéljem őt? Ha Isten nekem sokkal többet bocsátott meg, akkor hogyan tehetném, hogy én nem bocsátok meg neki? A szívembe ekkor olyan mély szeretet költözött, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik, és végre képes voltam teljes szívből megbocsátani – neki is, és a nekem ártóknak is.
Az örökség
Édesanyámmal mindössze kétszer volt kapcsolatom. Először akkor, amikor tizennyolc éves koromban egyszer megkeresett egy levéllel a Gyivin (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet – a szerk.) keresztül, hogy utaljak neki pénzt. Annyit tudok róla a nevelőktől, hogy sok időt töltött börtönben, mert férfiakat itatott le, és elvette a pénzüket. Semmi megbánás nem volt benne. Másodszor pedig akkor, amikor Isten megtisztította a szívemet. Felhívtam, és őszintén elmondtam neki a telefonban, hogy szeretem őt, és nem ítélem el. Megbocsátok neki mindent, és nem neheztelek többé rá. De találkozni már nem tudtunk, mert két hónappal később öngyilkos lett.
A szakmámról annyit, hogy már gyermekként arról álmodoztam, amikor az intézetből naponta busszal mentünk az iskolába, hogy egyszer majd buszt fogok vezetni – és valóban ezt teszem: éjszakai buszsofőr vagyok. Az édesapámról annyit tudok, hogy kiváló, biztos kezű targoncavezető volt. Talán tőle örököltem, hogy szeretek és jól tudok vezetni. Sajnos sosem találkoztam vele, mert mire ráakadtam, addigra meghalt. Mindkét szülőm egyetlen hagyatéka a sok adósság volt, amelynek a visszafizetése rám maradt.
Hazaérkezés
A romák iránti gyűlöletemről még annyit, hogy a sors fintora – vagy inkább az Úr humora –, hogy a legelső fiú, aki megtért a szavamra, egy roma fiú volt, akivel együtt dolgoztam egy kertészeti iskolában. Később a „véletlen” úgy hozta, hogy elkísértem az egyik szolgálót a romatelepi missziós útjára – sofőrként. Ám ahogy kiszálltunk a kocsiból, hirtelen úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok: hazaérkeztem. Nem lehet elmagyarázni, hogy miként szólított meg akkor az Úr, de azonnal tudtam: itt az én helyem – azok között, akik ellen korábban harcoltam, akiket gyűlöltem. Azóta szolgálok rendíthetetlenül, szívem teljes szeretetével és elfogadásával a romák között. Tudom, hogy az Úr fordított feléjük.
Hálás vagyok a nevelőszüleimnek, hogy rajtuk keresztül megismertem Isten szeretetét. Ha ők nem mentenek meg, ma már nem élnék. És hálás vagyok Istennek, hogy megtalált engem, és megtapasztalhattam az ige igazságát: „Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha ő el is feledkezne, én nem feledkezem meg rólad!” (Ézs 49,15) Bármi történt is, Isten szeme mindig rajtam volt.
Lejegyezte: Zs. Klesics Tünde
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
