Érdekes világban élünk. Hamarosan bármelyikünk utazhat az űrbe – gazdagok és kalandvágyók, kortól, nemtől, végzettségtől függetlenül bárki, aki vágyik rá, és ki tudja fizetni. Lassan bármit elérhetünk, legyőzhetünk, megvalósíthatunk. Ahogyan a népszerű motivációs előadók sulykolják a fülünkbe jellegzetes hangjukon: „Bármire képes vagy! Bármire! Érted? Bár-mi-re képes vagy, csak akarnod kell!” És lassan talán mind elhisszük, hogy a képességeinknek, hatókörünknek, vágyainknak nincs határuk, csak a csillagos ég (illetve most már az sem), csak az akarat. Na igen, csak akarni kell! Így aztán akarjuk – nem is kicsit, nagyon.
Hajtunk, teperünk, kipréseljük az iskolát, megkaparintjuk az állást, kipipáljuk a házasságot, no meg a gyerekeket, a házat is kinyögjük, a kocsit, a nyaralásokat… Aztán büszkén nézünk körbe: ezek szerint jól akartunk, jól „kiakartunk” mindent!
A sarokba húzódva pedig ott ülnek azok, akik ezek szerint nem jól akarták. Nem úgy sikerült az iskolájuk, mint ahogyan szerették volna, mert a családnak nem volt pénze a külföldi ösztöndíjra és a kinti élet támogatására. Hiába akarták, nem lett saját házuk, mert nem volt alaptőkéjük, s talán soha nem is lesz. Gyerekekre ők is vágytak, mindent erre költöttek, imádkoztak érte, a házasságuk is majdnem ráment, de az orvosok széttárták a kezüket, hogy nincs rá esély. Lehajtott fejjel hallgatnak az egyedülállók is. Ők aztán igazán akarták! Minden létező lelki programon részt vettek, szolgáltak, ahol lehetett, megválaszolták a társkeresők hibbant leveleit. Akarták a betegek, a fáradtak, az elváltak, a jelentéktelenek, az unalmasak, az anyagi gondokkal küzdők, a depressziósok, a szorongók is. Mind akartuk! És sokan bevettük, hogy csak ennyire van szükség.
A nagy akarásnak nyögés a vége
Bárcsak mi, keresztények másként látnánk a világot! Bárcsak mernénk megállni, elgondolkodni az üres lelkesítő kliséken, mielőtt átadnánk a lelkünket a csüggedésnek! Bárcsak mernénk Krisztusunk szemébe nézve kérdezni: „Tényleg, Uram? Mindenre képes vagyok, csak akarnom kell?”
A bőség teológiája melldöngetve hirdeti, hogy igen. Így kerül egy népszerű, megtapsolt, lelkesítő meggyőződés kavicsként a cipőnkbe. Karistolja lelkünket a hit, hogy csak az akaratunkon múlik a boldogulásunk, a sikerünk. Kemény kavics ez is, éles a vége, belemar a lelkünkbe, amitől lehajtott fejjel, szégyenkezve elkullogunk, mert életünk és kapcsolataink azt bizonyítják, hogy biztosan nem akartuk eléggé.
Ez a bátorításnak szánt klisé igazából megbénít, megkötöz és megszégyenít. Lájkoljuk a közösségi oldalakon, és lelkesedünk, mert egy kicsit mintha reményt adna abban, amire olyan régóta vágyunk, és amiről már kezdünk lemondani. Ezért aztán feltűrjük az ingujjunkat, és újra nekiveselkedünk, hogy a vágyainkat megvalósítsuk – aztán előbb vagy utóbb nekicsattanunk a valóságnak. Kiderül, hogy nem úgy és nem annyi jött össze, mint ahogy és amennyit akartunk. Ezt pedig kudarcként éljük meg: kevésnek látjuk a képességeinket, szerencsétlennek a próbálkozásainkat – sőt még önmagunkat is.
Vegyük ki ezt a kavicsot a cipőnkből! Való igaz, hogy sok mindenre képesek vagyunk, de sajnos jóval több az, amire nem. Ez a gondolat szinte sértő a 21. század emberének, hiszen húsába vágó igazság, amelytől menekül, mert két dologra is felszólít: arra, hogy legyünk elégedettek, és fogadjuk el, hogy nem tudunk mindent a kezünkben tartani.
Jó lenne megtanulni megelégedni! Ez azonban komoly kihívás. Sokszor csak addig sikerül, amíg a kolléganőnk be nem sétál a munkahelyünkre a leértékelésen vett bájos kis táskájával. Amíg a barátunk elénk nem áll egy olimpiai belépőjeggyel. Amíg az imacsoportból valaki fel nem tesz a Facebookra egy képet arról a szuper szállásról, amelyet Balin talált.
Azért sem szimpatikus a „nem vagyunk mindenre képesek” gondolata, mert ennek az elismerésével be kellene vallanunk, hogy az életben bizony sok olyan helyzet adódik, amikor kontrollvesztettek vagyunk. Korunk szorongásainak legnagyobb részéért éppen ez a tény a felelős, hiszen mindannyian rettegünk a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy nem vagyunk urai az életünknek.
Őszintén önmagunkkal
Lassan három éve már, hogy a Covid-járvány végigsöpört a világon. Volt, amikor elcsendesedtünk, volt, amikor megszeppenve néztünk körbe, volt, amikor lélegzet-visszafojtva könyörögtünk, és egyetemesen találkoztunk a tudásunk, képességeink végével. Majd mintha mi sem történt volna, ismét úgy érezzük, hogy bármire képesek vagyunk – csupán csak akarnunk kell!
Merjünk végre őszinték lenni önmagunkkal! Igazából rendkívül felszabadító dolog elfogadni, hogy nem vagyunk mindenre képesek. Így nem kell többet és még többet bizonyítanunk, hanem nyugodtan mondhatjuk: „hát, most ennyire volt erőm”, „ennyire tellett anyagilag”, „ennyit sikerült”. Ezt csak az tudja kimondani, akinek van belső ereje, tartása, akinek van miből veszítenie, aki képes az élete korlátozott valóságát elfogadni. Micsoda szabadság van ebben az őszinteségben! Mert végre az lehetek, aki vagyok – nem pedig az, akinek lennem kéne. Ezáltal pedig egy fordított válaszreakció indul el a lelkünkben: megerősödik az önbizalmunk.
Hát nem furcsa? Pont azáltal, hogy már nem kell bizonygatnunk, szabadulunk fel arra, akik valójában vagyunk. Mekkora csavar ez! Pont a végességem elfogadása fog felemelni, az mondathatja ki velem: „Köszönöm, Istenem, hogy annak alkottál, aki vagyok! Köszönöm azt, amim van! Köszönöm a jelenlétedet!”
Sokan keresik az önértékelés titkát, ragasztják fel a tükörre a napi bátorító mantrát („szép vagyok, okos vagyok…”), holott az önértékelés titka az önelfogadásban és a Teremtő csodálatában rejlik. Ő az, aki bennem is – mint alkotásában – megmutatta magát, aki bennem is – mint szeretett gyermekében – gyönyörködik.
Az igazi szabadság
Amíg elhisszük, hogy mindenre képesnek kellene lennünk, addig nincs szükségünk Istenre. A nagy akarás önteltté és egyben kimerültté tesz minket, mert a hazugságokat fenntartani, a játszmákat működtetni kemény munka, még akkor is, ha csak magunkat áltatjuk. Ez a hamis önarckép elvárásokkal feszíti a lelkünket, gondolatainkat, kapcsolatainkat. Az elvárások pedig kétségbeesésbe taszítanak minket, és észre sem vesszük, hogy elfutottunk az életünk, a szeretteink, kapcsolataink mellett, hogy nem volt időnk semmire, mert annyira akartunk mindent.
„A mindenre képes vagy” a humanista gondolkodás egyik fő tézise, amely azt vallja, hogy nincs szükségünk Istenre. „Gyümölcseiről ismeritek meg a fát” – mondja Jézus. Mi a gyümölcse a „mindent el tudok érni, mindenre képes vagyok” filozófiájának? Egy idővel kimerült, önmagában kudarcot vallott, saját szemében megszégyenült identitás, mert hiába minden erő, minden akarás: az erőnk, tudásunk, képességeink végesek. Hiszen nem a paradicsomban élünk, hanem azon kívül.
Itt, a paradicsomon kívül pedig azt mondja a mi Istenünk: „Hagyd abba, ne bizonygass már! Hívj engem, támaszkodj rám, jöjj hozzám, lazulj el, ereszd el magad az ölelésemben! Nem lesz meg minden így sem, nem lesz tökéletes életed így sem, de nem is kell teperned többé. Nem kell emiatt szégyenkezned, elfogadhatod a végességedet, hiányosságaidat! Én, majd én kiegészítem, kipótolom, betöltöm őket. Nem biztos, hogy az elképzeléseid szerint, de a szeretetemből!”
A józanság alázatra késztet, az alázat őszinteségre, az őszinteség pedig Krisztus ölelésében önelfogadássá válik, mert ő előbb elfogadott, szeretett minket – méghozzá úgy, ahogy vagyunk.
Kedves Olvasó! Sajnos a civilizált világ kereszténysége is inkább a saját értelmére és erejére támaszkodik, nem Krisztusra. Pedig ő arra szólít fel minket, hogy semmi mástól ne függjünk, csak egyedül tőle. Mert itt kezdődik az igazi szabadság, itt kezdődik az önelfogadás, a békesség és a vágyott Isten-tapasztalás.
Fogadjuk el tehát a tényt, hogy nem vagyunk bármire képesek. Akkor sem, ha teljes erőnkből akarjuk! De Krisztusunkhoz odabújva lecsendesedve suttoghatjuk: „Elég, amit benned kaphatok.”
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
