„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.”
(Ézsaiás 57,19)
Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi történjen, a megfelelő válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
Elméleti kertész vagyok. Nem a szakkönyves – bal kézben a szakirodalom, jobb kézben a metszőolló, neki a rózsának, hogy aztán belemelegedve az almafának is adjak némi szasszont, meg amit még balsorsa az utamba plántált –, nem. Engem a vérem legfeljebb az ültetés felé hajt, lelkes magvető lennék – csak a körülmények nem alakultak eddig túl kedvezően. Értsd: eddig egyetlen szórásomat sem validálta az estikék örvendetes burjánzása.
Az elméleti kertészkedés jelentősen megnyugtatóbb tevékenység. Én álmodozni szoktam a talaj előkészítésének mikéntjéről, a gondos ültetésről, a gyomlálásról, és hogy ezen tevékenységek együttese hogyan hat majd rendkívül kedvezően a mentális és fizikai állapotomra – ha majd egyszer ráérek. Addig meg reménykedem az agykutatás eredményeiben, miszerint a végiggondolt tett ugyanolyan agyi aktivitást jelez, mint a valódi. A családomnak egyébként egyedül én vagyok ilyen elfajzott vadhajtása; hiába tudok kaszálni, az utóbbi tizenöt évben egyetlen gazos négyszögölt sem kényszerítettem térdre, és kezem alatt nem virul a muskátli, nem burjánzik a borsó, a paradicsom.
Bezzeg a nagymamám! Ha utolsó közös kapálásunk teljesítményfókuszú lett volna, csúfos vereségemet kellene beismernem – de nem volt az, Mama pedig világéletében irgalmas volt, sosem vádolt a gyenge technikám vagy a lanyha tempóm miatt. A betegsége óta pedig már csak a vágyvitrin egyik tárgya nála a kert gondozása – az ő ereje sajnos már elfogyott. De a tudása és a földdel való viszonya változatlan, így az egyik nálunk töltött őszi délutánján, amikor találékony férjem a komposztunkból nyert friss földből úgy egy köbméternyit a nappali közepére terített nejlonra halmozott, rögtön megtalálta a megoldást. Először gyanakodva néztem a hadműveletet, de mikor rájöttem, mire készül, áldottam az eszét, és kezdtem a földhalom mellett, a kanapén üldögélő nagymamám keze ügyébe hordani a lakásunk összes dísznövényét és virágát, kérlelve őt arra, hogy ugyan ültesse át szegényeket, hadd elevenedjenek meg.
A Mamával megélt délutánok legboldogabbika következett. Valósággal szárnyalt, ahogy szép gyengéden a régi cserepekből kimentette s az újakba átsegítette a jó hazai komposztba ágyazott növényeket – akiknél hálásabb talán csak én voltam. Nemcsak aznap, hanem hosszan-hosszan kapaszkodtam az emlékbe, amelyben az élet továbbadásának állandósága megmutatkozhatott.
Jött a tavasz. A fikuszbenjámin mellett sarjadt hajtás lassan felismerhetővé vált, ahogyan a többi virág melletti kis növénykék is. Régóta gyanakodtam, mégis a férjem mondta ki először hangosan: ez bizony paradicsom – némelyik meg paprika.
Mielőtt a gondolkodásom végképp megakadt volna az értelmezés nehézségei között, jött a megvilágosodás: a komposzt! A paradicsom- és paprikamagok Mama érintésétől megélénkültek, de olyannyira, hogy a kicsi palántáknak külön ültetvényest kellett képeznünk az ablakba – úgy ám, hogy minden reggel lássam a magától növő vetést, hogy a hálától ujjongva most már attól lehessen könnyes a szemem, amit naponta prédikál nekem a paprika és a paradicsom: az élet és az áldás túlcsordul az öregségen, betegségen, a korlátokon, és megmutatja magát a kegyelem, hogy jobban értsem.
„Mert ez a magától – ez a Kegyelem.”
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
