Íme, én elküldelek titeket,
mint juhokat a farkasok közé. (Mt 10,16)
Mind a négy lányommal együtt újraolvastam A kőszívű ember fiait, és mindannyiszor végigizgultuk Leonin és Ödön hazafelé vezető útját. Láttuk magunk előtt a nagy orosz télben kegyetlenül vicsorgó farkasok csattogó fogsorát, szinte hallottuk acsargó üvöltésüket. Micsoda lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy ilyen körülmények között is folytassák az utat! Milyen erős vágy és akarat kellett hozzá, hogy továbbmenjenek, és ne adják fel a küzdelmet! Miközben épp a következő gyermekünknek készülök összefoglalni az eseményeket, meghökkent a felismerés. A mi életünket is hány farkaskaland tarkítja! Urunk úgy küldött el bennünket, mint bárányokat a farkasok közé. És erről bizony szinte mindannyiunknak vannak fájdalmas tapasztalatai.
Az első „fogcsattogtatást” akkor éreztem a hátam mögött, amikor azzal vádoltak meg, hogy valakit ingyen dolgoztattam. A család, akiknél az édesapa börtönben volt, a gyerekeken keresztül került hozzánk közel. Míg a kicsik játszottak az udvaron, beszédbe elegyedtünk az anyukával, aki elmesélte, mennyire kiszolgáltatottak. Milyen nehezen kap munkát, hiszen semmiféle képesítése nincsen, ha meg beteg lesz valamelyik lurkó, nincs más, aki otthon maradjon velük, és ezt a munkaadók nem fogadják kitörő örömmel. Mivel csak alkalmi munkákat tud vállalni, könnyedén meg is szabadulnak tőle. A kis bevételükből pedig még látogatni is szeretné a férjét, csomagot is jó lenne küldeni neki.
Ki tartozik kinek?
Megértettem, megsajnáltam, és estére már a férjemmel együtt töprengtünk, hogyan tudnánk segíteni őket. Nem győzzük a kertet művelni, lehetne napszámban ott feladatot adni neki – akkor számára sem lenne megalázó a helyzet, és mindenki jól járna. Utánajártuk, hogy mennyi szokott lenni másoknál a napidíj, jó bőven megfizettük, de hamarosan rá kellett döbbennünk, hogy a család pénzbeosztásával komoly bajok vannak. Amennyi van, annyit költenek el – azonnal.
Akkor más utat kerestünk a segítésre. A gyerekeknek ruhát szereztünk, a testvérgyülekezettől kapott adományokból ajándékot vittünk mindnyájuknak karácsonyra, olykor – ha éppen oviban, suliban voltak a gyerekek – napközben a fiatalasszony nálunk volt, hogy ne kelljen a házat fűtenie, vagy otthon egyedül lennie és fáznia. Épp akkoriban kaptam egy új vasalót, de közben a régit is meg tudta javítani édesapám, így beszélgetés közben olykor együtt vasaltunk. Főztem rá is, és ehhez valóban meg-megpucolt időnként egy-egy krumplit, répát.
Az évek teltek, kicsit már abban reménykedtem, hogy barátok is lettünk. A gyülekezeti életbe is bekapcsolódtak, így sok jó helyre eljutottak, a kicsik velünk táboroztak, nálunk töltötték a vasárnap délutánokat sok más gyerekkel együtt. Játszottak, pancsoltak, jégkrémet ettek, jól érezték magukat, az anyukájuk meg pihenhetett egyet közben.
Én azt hittem, hogy segítettünk. Aztán egyszer megingott a bizalmunk. A saját kisfia véletlenül felborította az asszony biciklijét, és a táskájából a szemünk láttára fordult ki tíz kiló cukor. Abban az időben méhészkedtünk, és erre a célra egy igénytelenebbül csomagolt cukrot használtunk. Egyértelmű volt, hogy a mi cukraink lapultak ott. Ám az anyuka szemrebbenés nélkül lekevert egy pofont a gyerekének, rákente az egész ügyet, az meg csak üvöltött, hogy nem is ő tette a táskába.
Mi pedig sejtettük, hogy bizony most majdnem megloptak bennünket. Ez fájóan magyarázatot adott néhány korábbi esetre, amelyet a saját figyelmetlenségünknek vagy hanyagságunknak tudtunk be. Talán ott is ő állhatott a háttérben. De csak annyiban maradtunk magunkkal, hogy ezentúl jobban figyelünk, és kevésbé leszünk naivak. No meg természetesen semmi sem biztos, nem tehetjük meg, hogy bizonyíték nélkül vádaskodjunk, tehát senkinek sem beszéltünk róla.
Húsz év telt el azóta, és most is úgy osztom meg ezt az esetet, hogy ne ismerhessen rá az illetőre senki. A tanulságok azonban erősek – sőt nem is ez a történet vége. A börtönbüntetés után hazakerült a férj, és mi velük szerettünk volna örülni. A fiatalasszony azonban úgy mutatott be neki bennünket: „Na, ők azok, akiknél olyan sokat dolgoztam ingyen.”
Ezen a ponton komolyan belém nyilallt a fájdalom. Tényleg tartoznék neki még? A közös vasalás és főzés közben és után kapott étel, ruha, idő, figyelem, fűtés, a rengeteg adomány, amelyet szereztünk nekik, nem volt elég? Adósai vagyunk? Miért? Miféle igazság ez?
A kapcsolatunk ezután megszakadt. Alaptalan vádaskodásai bejárták a környéket, mi pedig hallgattunk és vártunk. Aztán sok mindenre fény derült… Elhallgattak a vádak. De egy kis tüske maradt bennünk.
Az eltűnt pénz
A második farkaskalandunk egy akkoriban a faluba költözött fiatalasszonnyal esett meg velünk. Tudom, milyen új helyre költözni. Igyekeztem mellette állni ebben a helyzetben. A kisfiával együtt sokat mentünk játszótérre, elhívtam őt az alkalmakra, ő pedig rengeteget mesélt.
A történetek nagy része elég hihetetlenül hangzott, de ellenőrizhetetlen, mi minden esik meg egy emberrel, hát nem firtattuk. A lényeg az volt, hogy ők egykor kőgazdagok voltak, de elveszítették mindenüket, ráadásul a szülei is nemrég haltak meg, a férje pedig egy semmirekellő. Mi mindig éppen akkor láttuk a férfit, amikor dolgozott, de mindegy is, egy gazdálkodáshoz nem szokott fiatal párnak valóban nem könnyű egy fizetésből kijönni.
Felhívtuk a figyelmüket az ingyenes programokra, ahová mi is szívesen eljártunk a gyerekeinkkel, mert nem találtuk cikinek a játszótéri játékot, a gyereknapi rendezvényeket, a medencében pancsolást, a vízibombás délutánokat, a kerti főzőcskézést, a nyári csillagnézést. A fiatalasszony azonban tényleg nem nagyon értette, nekünk mi érdekes ebben. Pénzt akart szerezni, hogy „rendes” játszóházba vihesse a kisfiát, és legyen wellnesshétvége is. Mivel én sosem voltam, nehezen értettem, hogy neki ez tényleg hiányzik.
Próbáltuk a férjemmel őt is bevonni a gyülekezeti szolgálatokba. Hívtuk, hogy segítsen bábot készíteni, a gyerektáborra formákat előrajzolni, fonalat méretre vágni, uzsonnát és tízórait kis tasakokba adagolni. Ő minden alkalom előtt megkérdezte, hogy ez most pénzes munka-e, és mivel mind önkéntesként végeztük, mindig azt kellett mondanom neki, hogy nem. Olykor eljött, máskor nem. Ha ott volt, jót beszélgetett a többiekkel. Az elvégzett feladat örömére mindig ittunk egy teát vagy kávét, meg ettünk egy kis ropit, sütit. Néha megemlítette, hogy ilyen gyér órabére még nem volt. Nevettünk, mondtuk, hogy mi máshogy számoljuk ezt.
Aztán egy alkalommal – épp a tábor első napjának reggelén – eltűnt a fiókból az egész heti pénzünk. Közel negyven gyerek tábordíja, amelyből a vendégeket és az ebédet ki tudtuk volna fizetni. Nagyon óvatosan és csendesen mondtam el a fiatalasszonynak, hogy mi történt, és kértem, hogy imádkozzon velem, hadd legyen ereje visszatenni a pénzt annak, aki elvette. Ő azonban azonnal hangos botrányt csapott, azt állítva, hogy kikiáltottuk őt tolvajnak. A segítők nagy része azt sem tudta, miről van szó, a férjemmel szomorúan néztünk össze. A család megtakarított pénzéből finanszíroztuk a tábort. A negyedik gyerekünket vártuk, egy autóra gyűjtöttünk, hogy együtt tudjon majd mozogni a család a kicsi érkezése után is.
A fiatalasszony nem jött hozzánk többet. Telekiabálta a falut, mi pedig ismét csak hallgattunk, vártuk a végét. Nem volt könnyű, mert méltánytalannak éreztük. De összezártunk, és tudtuk, hogy Isten a szívek vizsgálója. Azzal is tisztában voltunk, hogy őelőtte egyikőnk sem állhatna meg bűntelenül, és mind kegyelemre szorulunk. Ki ebben, ki abban vétkezik. Mégis rossz volt megélni ezt a helyzetet. Csak annyi nyereségünk lett belőle, hogy a férjemmel még erősebbé vált a kapcsolatunk, és bár nem hangzik olyan jól, „meg lett rostálva” a munkatársi körünk.
Fájó vádak
Ért már azóta sok ostoba vád is. Rákszűrésre menet találkoztam valakivel, aztán azt hallottam vissza, hogy abortuszon voltam. Volt olyan, aki időskori betegségének következtében vádolt meg azzal, hogy a gyógyszereit és a régi ágyneműit elloptuk egy látogatáskor. Volt, amikor vitába szálltunk ezekkel, volt, amikor elszomorodtunk, máskor csak csendesen elmondtuk a tényeket, vagy megvártuk, míg lecseng a szóbeszéd.
Az a tapasztalatunk, hogy az igazi barátok tudnak bocsánatot kérni és megbocsátani egymásnak. Az idős beteg emberre nem haragudtunk, és bár meglepett a feltételezése, jó, hogy ebből nem lett hosszú távon harag. Az ebül szerzett vagyon – pénz vagy előny – pedig valahogy tényleg ebül vész el. Bár mi akkor nagy összegnek éreztük az eltűnt tábordíjat, láttuk, hogy nem tette gazdagabbá azt, aki megkárosított bennünket. Az autóra szánt pénzünk pedig összegyűlt – ha nem is októberre, csak januárra –, és egy igazán nekünk való kocsit találtunk megfelelő áron. Azóta is sokat használjuk.
Különösen fájó élmény az, amikor az embert a hívők testvéri közösségében éri valamilyen csalódás vagy veszteség. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ilyet még nem tapasztaltunk, de sajnos nem volna igaz. Egyvalakiben azonban sosem csalódtunk: Isten mellettünk állt a jó és rossz napokon is.
Itt, a földön farkaskaland az élet. Szerencsére időnként megszeretget bennünket Isten egymáson keresztül is, de a végső menedékünk ő maga.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
