Kavics a cipőben
Drága barátom, internet! Jó, hogy vagy nekem! Ébredéskor te vagy az első, lefekvéskor az utolsó. Mindenhol velem vagy: a metrón, családi asztalnál, vendéglőben, munkában, utcán, parkban, templomban, gyermeket altatva, a kedvesem mellett fekve. Még a vécén is. Jó, hogy vagy nekem! Rád mindig számíthatok. Neked önfeledten megnyilvánulhatok a legmélyebb érzelmeimről, legyenek azok a szeretet szavai egy társkeresőn vagy a gyűlölet fröcskölődő vibrálásai egy kommentben. Általad annak látom magam, aki szeretnék lenni, általad arctalan intimitásban lehetek önmagamban.
Bár a fenti sorokat olvasva talán úgy tűnhet, hogy sorozatunk mostani részében az internet lesz a „kavics a cipőnkben”, de nem, ezúttal a kényelemszeretetünkről lesz szó – ugyanis ez az, ami megakadályoz minket abban, hogy küzdjünk az igazi, meghitt kapcsolatokért, s ami miatt megelégszünk a felszínessel, a kevéssel, a művivel.
Amikor valamilyen párkapcsolati kérdésről van szó, lelkesen magyarázzuk, hogy az ember kapcsolatra lett teremtve. Így igaz! Isten maga mondta az első embernek, hogy nem jó az embernek egyedül. Isten maga is társas lény, az Atya a Fiúval és a Szentlélekkel folyamatos összeköttetésben, közösségben van. Isten minket is ezzel a lelki viszonyulással áldott meg, hogy mi magunk is gazdagodhassunk egymás által. Bár ritkán szoktunk ilyen kontextusban gondolni a fent említett igére, de a barátságra ugyanúgy érvényes: nem jó az embernek egyedül.
Cseppről cseppre
Emlékszem, egyetemistaként mennyire megdöbbentem, amikor egy professzorom felhívta a figyelmünket arra, hogy az egészséges személyiség egyik egyértelműen látható jele a tartós, meghitt kapcsolatok jelenléte – ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy komoly vészjelző, ha valakinek nincsenek ilyen barátságai. Hát persze! Hiszen a barátságainkban szeretetet, odafigyelést kapunk. Megtanulunk megnyílni, önmagunkat felvállalni, félelmeinket, haragunkat, sebezhetőségünket megmutatni. Sőt mi több: megtanulunk tűrni, önmagunkat fegyelmezni, másokra odafigyelni, másokat támogatni, erősíteni, akár magunkat is megtagadva áldozatot hozni másokért. Aztán az igazi nagykorúság az, amikor megtanulunk bocsánatot kérni, megbocsátani, újrakezdeni, a szembesítéseket elfogadni, az álarcainkat levetkőzni. Szépen hangzik, nem? Ahogyan írom e sorokat, lelkemet melengeti a gondolat, milyen szép is a barátság… Ha van! Nos, kedves olvasóm, van ilyen barátsága? Ha nincs, akkor mi akadályozhatja abban, hogy legyen?
A legtöbbször talán az, hogy miközben keressük a sziklányi megoldásokat életünk küzdelmeire, a világmegváltó felfedezéseket a személyiségünk fejlődése, csiszolása érdekében, menekülünk a valós kapcsolatoktól, vagy egyszerűen csak elhanyagoljuk őket. Keressük a lelki társunkat, de nem vagyunk hajlandóak ezért évtizedeket küzdeni, pedig a lelki társak nem születnek, hanem formálódnak – évtizedeken keresztül, mint a cseppkőbarlang cseppkőoszlopai.
Szinte hallom sokak válaszát: azért vagyok egyedül, mert csalódtam, mert már megégettem magam. Megértem őket, hiszen emberi kapcsolataink rengeteg belső és közös munkát igényelnek. Ezek néha fájnak, néha erőt vesznek ki belőlünk, mégis általuk növünk fel a tartós barátságokhoz.
Korunk hangulatközpontú önvédésében észrevétlenül gurul be a cipőnkbe ez az apró kavics, a kényelmes barátság ideológiája, amely addig nyom és sebez, míg lassan beleragadunk a felszínes kapcsolatok bájmosolyába és belső magányunkba. Ha folyamatosan a biztonságérzetet, az elfogadást, az elismerést keressük, akkor pont a fejlődésről, az őszinte kapcsolódásról mondunk le. Megkapjuk a konfliktusmentes együttlétet, de az bizony soha nem lesz közösség! A net mágikus ereje pont abban rejlik, hogy ott nem kell küzdenünk, hanem arctalanul figyelmen kívül hagyhatunk egy megjegyzést, ott ordíthatunk kommentjeinkben, és letilthatjuk a nekünk nem tetsző válaszokat. Könnyen rövidre zárhatunk egy vitát, vagy azonnal elönthet minket a boldogság egy-egy lájk vagy mosolygós emotikon láttán. Nincs szükség kitartásra, szembenézésre, felvállalásra, kíméletre, áldozatra. Nincs átgondolás, csak gyors reagálás.
Az érem két oldala
Ha már megállunk, akkor tegyünk fel magunknak néhány alapkérdést.
Először talán azt, hogy mennyit keresem én a másikat – vagy csak azt várom, hogy ő keressen? Persze előfordulhat ennek a fordítottja is: ha mindig én keresem őt. A barátságunk megérdemelné az őszinteség azon szintjét, hogy jelezhessük a másiknak: „Jó veled beszélgetni, szeretem, ahogy együtt nevetünk, de hiányzik, hogy te is keress engem. Akkor kölcsönösebbnek érezném a kapcsolatunkat.” Az őszinteség nem vádlás és nem beolvasás, nem is a másikra zúdítás, csak jelzés, hogy mit érzek, és mire vágyom.
Másodszor: mik azok a dolgok, amelyek idegesítenek a másikban? Sokat beszél? Vagy túl keveset? Túl hangos? Mindig az övé kell, hogy legyen az utolsó szó? Vagy nincs olyan határozott véleménye, mint nekem? Úgy is feltehetnénk a kérdést: mi az, amiért egy értékesnek induló kapcsolatot engedünk elveszni? Persze ha csak egyoldalúan tűrünk, az más, akkor tényleg érdemes újragondolnunk a kapcsolatunkat, de itt most a mély barátságokról gondolkodunk. Pont ezért érdemes feltennünk a kérdés fordítottját is: vajon mi az, amit a másik fél tűr el nekem? Mi az, amit ő visel el az én hektikusságomból, hangosságomból, türelmetlenségemből, „depizgetéseimből”, dirigálásaimból vagy éppen a szorongásaimból, a folyamatos késéseimből, a megbeszélt időpontjaink lemondásából? Ha belátnánk a saját tökéletlenségünket, akkor jó eséllyel rádöbbennénk arra, hogy hány olyan értékes ember vesz körül minket, akik a hibáink, idegesítő vonásaink ellenére szeretettel lennének részesei az életünknek.
Végül ahogy szedegetjük ki a cipőnkbe szorult kavicsunkat, kérdezzük meg magunktól azt is, hogy mit és mennyit kellene megbocsátanom. Mi az a bántás, amely miatt elengedek egy barátot? Mi az, ami miatt megéri, hogy inkább ragaszkodjam a haragomhoz, mintsem az emberhez? Itt is megemlítem, hogy vannak sebző, bántó emberek, akiktől bölcsebb távol tartanunk magunkat, de most az értékes kapcsolatainkra figyelünk. Most azokon gondolkodunk, akikkel sok kedves élmény, tartalmas, mély beszélgetés, meghitt, őszinte pillanat köt össze, és akikkel elhanyagoljuk a kapcsolatunkat, mert az illető valamivel megbántott minket. És az érem másik oldala? Neki mennyit kell megbocsátania nekünk? Ne próbáljuk mindenféle indokkal igazolni a haragunkat, ne higgyük azt, hogy sértettségünk védőbástyánk lehet, valójában csak izolál minket – de azt stabilan!
Kölcsönös formálódás
A feszültségek kibeszélése közben megismerjük magunkat és a másikat is. A tűrésben, a megbocsátásban, az áldozathozatalban megtanulunk alkalmazkodni, felnőni a feladathoz, a barátság nehéz és gyönyörűséges feladatához. A Példabeszédek könyvében olvashatjuk azt a csodás igét, amely a mai ember számára nehezen megemészthető: „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” (Péld 27,17) Az igazi barátságban mindnyájan formálódunk. De ez munka, csiszolódás, néha akár izzó fájdalom is. Általa nemcsak a személyiségfejlődésünkben erősödünk, hanem lelkünk egyik legmélyebb vágyára, a kapcsolódásra is beteljesedést találunk, mert az ember valóban közösségre lett teremtve.
Nos, kedves olvasó, ki az az elhanyagolt barát, akivel ezek után érdemes lenne újra feleleveníteni a kapcsolatot? Ki az, akinek meg kellene bocsátanunk? És kitől kellene nekünk bocsánatot kérnünk? Kit kellene felhívnunk, hogy újjáépítsük közösségünket?
Bár ezek apróságoknak tűnhetnek, mégis sok kapcsolat pont az ilyen apróságok miatt foszlik szét. Vegyük hát ki a cipőnkből ezt a kavicsot is! Meglátjuk, mennyivel jobban fogunk haladni.
Megjelent a Family 2022/1. számában.
A szerzőről
