Most csukjuk rá az ajtót az első digitális tanévre, szülők, pedagógusok egyként lélegezve fel. Így nekem is jelentősen könnyebb felidéznem a néhány héttel ezelőtti történetet, a rohanás és a megállás kontrasztjával.
Az utolsó ellenőrzések után, hogy valóban elküldtem, feltöltöttem, ellenőriztem, lefényképeztem, elmagyaráztam-e tényleg mindent, világossá vált, hogy dehogyis; folytattam a versenyfutást az idővel. Éppen hatodik hete éltünk egy új valóságot. Többet néztük a monitort, mint az bármilyen munkaköri kötelességünkből korábban fakadt – sőt gyermekeinket is hivatalból fixáltuk a képernyő elé. Mindössze két kiskorú általános iskolai tanulmányait igyekeztem támogatni, mégis az első két hétben úgy éreztem, elmegy a maradék józan eszem is az online felületeken való zsonglőrködésben. (Azért, hogy jobban értsék az olvasók, hogy számomra ez mekkora küzdelem, elárulom, hogy egy olyan telefonom van, amely legjobban egy kis méretű téglához hasonlít. És nagyjából annyit is tud. Tőlünk nyugatabbra az ilyen holmival célba dobnak.)
Tehát beismerve, hogy a heti digitális oktatást/tanulást segítő teljesítményem megint elmarad az előre megszabott mértéktől, folytattam futásom az újabb kudarcok felé, tekintve, hogy egy 15 óráig nyitva tartó virágboltot kellett volna még elkapnom egy másik városban – bár a szárnyas idő már a 14.20-at is elhaladta…
Keresztülvágtatva a városon ostoroztam magam a figyelmetlenségemért, a helytelen arányérzékemért, hogy a szolfézsházi már igazán várhatott volna estig vagy akár holnapig is, miközben a szemem hol az útra, hol a műszerfalra függesztettem – sűrűn imádkozva az előbbi esetében a forgalom teljes megszűnéséért, az utóbbi esetében az idő megállásáért.
Lázas gondolataim és imáim közt, már az autópályán kezdett derengeni: amiért vágtatok, az egy temetési koszorú – a virágos meg fog várni.
Valóban megvárt; hálás voltam érte, hogy nem neheztelt. Van elég neheze az embernek ezekben a napokban, jólesik, ha ezt megérzi a másik ismeretlenül is. Robogtam tovább anyukámért, majd együtt tovább. Az idő a pártomra állt, nem könyörögtem hiába.
Anyu szokatlanul csendes volt. Sokat imádkozott azért a hölgyért, akit most készültünk utolsó útjára kísérni; emlékezett a fájdalmaira. Annyira szeretett volna élni, annyira szerette volna, hogy ne legyenek fájdalmai!
Hallgattunk.
A temetőben szétszóródva álltak a gyászolók, a fák között a gyászbeszéd hangjait hordta a szél, egy-egy szót kaptunk csak el. Ezt a halovány hangot cirpegte felül egy illetlen tücsök.
Délután négy óra, megrendült emberek értetlenül tekergették körbe a fejüket, keresve a harsogó ciripelés forrását: hát ennek a tücsöknek nem szólt senki? Nem lehetett neki szólni. Valamelyik sír tövében meghúzódva harsogta, ami rábízatott: azt az életet, amelyet ő kapott. Lehetetlen volt elhallgattatni.
Magam előtt láttam egy korábbi temetést, amikor a koporsó felett vágta ketté a levegőt a lelkész hangja: Ő él! Ezt hirdette a tücsök is.
Álltunk anyuval egymás mellett, egyre jobban értve, hogy akit most elengedünk: él. És már nincsenek fájdalmai.
A szerzőről
