bezár

Miért is imádkozzam?

imadsag

Lebénult idős asszonyhoz mentem látogatóba. Szegénynek szokatlan, szinte kínos volt a tehetetlenség. Látszott rajta, hogy fárasztja, amikor kiszolgálják, és tehernek érzi magát a családjában. „Olyan nehéz ez nekem. Úgy elmennék már. Imádkozz érte, hogy elengedjenek” – kérte suttogva a búcsúzáskor.

Az ajtóban meg a lánya sírta el magát: „Nem akarom, hogy anyu meghaljon! Nekem ő a menedékem, mindig neki tudtam elmondani mindent, ő adott tanácsot, ő hallgatott meg. Mi lesz velem nélküle?! Imádkozz, hogy még ne haljon meg!” – könyörgött zokogva.

Nem tudtam, miért is imádkozzam, mit is kérjek…

Nemrég az egyik kedves volt tanítványom hívott fel telefonon. Mesélt az élete alakulásáról. Örömmel osztotta meg velem, hogy kisbabája lesz, és már alig várja, hogy megszülessen a gyermek. Aztán elborult még a hangja is: „Csak azért kellene imádkozni, hogy a párom felesége végre tudomásul vegye, hogy a férje engem szeret, engem választott. És ne zaklasson minket, mert már alig bírom.”

Kis faggatás után kiderült, hogy a „régi” feleségnek egy három- és egy másfél éves lurkó ráncigálja a szoknyáját. Amikor tehát az én kis kedvencem várandós lett, már egy kétgyermekes családapával szűrte össze a levet. Egy családot szaggatott szét: ha tetszik, ha nem, ő volt a betolakodó. Nehéz szívvel, de itt sem tudtam őszintén teljesíteni a kérését. Nem tudtam, miért lehetne itt imádkozni. Mit lehet ebből a helyzetből kihozni, ahol már mindenképpen sérül mindenki…

Egy tavaszi napon koccanásos balesetünk volt egy ismerős hívő családdal. Mindkettőnk járműve komoly kárt szenvedett, de nagyobb sérülés senkit nem ért. Örültem, hogy ennyivel megúsztuk, hiszen bármi megeshetett volna, tényleg hálát adtam, és azt gondoltam, vállalja mindenki a saját kárát, és a jó kapcsolat marad. A baleset már a nevében is hordozza a jelentését. Nem akart senki rosszat a másiknak, valószínűleg mindkét sofőr hibázott. A koccanásból azonban ügy lett. Két éve húzódó, gyűlölködést és rágalmazást sem mellőző ügy. A két család eltávolodott egymástól. Elhangzott az is, hogy átkot fognak imádkozni ránk. Nehéz így őszintén áldást kívánni a felebarátokra vagy lassan már „ellenségekre”. Megint csak nem tudom, hogyan imádkozom jól…

Ahogy közelebbről és közelebbről érint a téma, egyre inkább nyugtalanít. Egy távolabbi ismerős, egy szeretett személy, aztán a saját családom és én magam is érintett lettem. Nem tudom, hogy miért is könyörögjek. Kérjem ezt vagy inkább azt? Hogy lehet ezekből a helyzetekből jól kikeveredni? Fogalmam sincs.

Eszembe jut egy régi kép, amelyet újra meg újra felelevenítek magamban. Isten tenyeréhez simul védelmet, oltalmat keresve egy gyermek. Csendben van, békességben van. Jó helyen van, jó kezekben: ő és az ügyei egyaránt. Ilyen szeretnék én is lenni.

Már nem osztogatok tanácsokat Istennek, mint korábban annyiszor: ezt áldd meg, az gyógyuljon meg, őt segítsd ezzel-azzal – csak vele vagyok. Ráfektetem a fejem az ő tenyerére. Az ő szívének a lüktetését hallgatom. Az ő tanácsát várom, és ebben biztonságban érzem magam. Átjár a békéje. Lehet, hogy most kezdtem el jól imádkozni…?

A cikk a Family magazin 2014/4. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal