bezár

A tövis

Gyerekkorom egyik legszívfacsaróbb emléke egy orvosi rendelőhöz kapcsolódik. Már hosszú ideje küszködtem akkor azzal, hogy evés után mindig fájt a hasam. Anyukám megpróbálta házi módszerekkel orvosolni ezt a bajt. Meleg sóval töltött párnát tettünk a fájdalmas testrészre, savanyú vizet itatott velem, tornáztatott, rászoktatott, hogy egyek kenyeret minden ételhez, ám egyik módszer sem segített.

Orvostól orvosig jártunk, kellemetlenebbnél kellemetlenebb vizsgálatok következtek, de semmi eredmény nem született. Mivel nem voltunk olyan jómódúak, édesanyám nehezen szánta rá magát, de végül mégis elvitt egy magánrendelésre. A professzor, akinek rengeteg pénzt fizettünk ki, meghallgatta a mellkasom, a hátam, belenézett a számba, megnyomkodta a hasamat, átnézte a leleteimet, aztán vállat vont. „Asszonyom, adok én önnek egy tanácsot. Ha a gyerek hasfájásra panaszkodik, simogassa meg a fejét. Érti, ugye? – nézett anyukámra sokatmondóan. – Semmi más magyarázatot nem találok a lánya bajára ezenkívül.”

Nem voltam már olyan kicsi, hogy ne értsem meg: ok nélkülinek ítélte a fájdalmaimat. Vagyis hisztis és nyafogós vagyok. Így hát kőkeményen elhatároztam, hogy többet említeni sem fogom a kellemetlenségeket. Görcsölhet, égethet, sajoghat a hasam. Mindez már csak bennem történik majd, és csakis rám tartozik. Ezek szerint túldrámáztam a dolgot. Mindenki hasfájással él, csak vannak, akik jobban bírják, és ettől erősebbek, értékesebbek. Ez az élet része, együtt kell élni vele. Tudomásul kell venni és semmi esetre sem panaszkodni.

Így aztán húsz év telt el úgy, hogy minden étkezés gyötrelemmel járt számomra. Semmilyen áldozatot nem jelentett, ha nem ettem (ezért nem is értettem a böjt jelentését), hiszen azáltal csak újabb fájdalomtól kíméltem meg magam.

Végre diagnózis

A harmadik gyerekem születése után annyira elhatalmasodott rajtam a szenvedés, hogy alig volt erőm ellátni a kicsinyeimet. Némi huzavona után elhatároztam, hogy most már aztán végére járok a dolognak. Ismerősöket kérdezgettem, diétákat próbáltam, de a helyzet csak rosszabb és rosszabb lett. Mire eljutottam odáig, hogy felkeressek egy belgyógyászt, már nagyon féltem a diagnózistól. Addigra egy komolyabb séta is kimerített. Egyre ingerlékenyebb lettem, amit nagyon nehezen viseltem. A telefonon kapott időpont pedig még több hónap kétségek közötti várakozást, illetve nagy valószínűséggel további állapotromlást tartogatott volna.

Végre imádkozni kezdtem, és Isten megdöbbentően hamar – gyakorlatilag pillanatokon belül – válaszolt. Megcsörrent a telefon: egy ismerős ismerősének az ismerőse keresett fel, aki belgyógyász. Még csak nem is találkoztunk azelőtt, és senkitől nem kértem segítséget. Nem tudom, hogy is szivárgott ki a falakon túlra az én problémám, de a szavai kincset értek: három nappal későbbre adott egy időpontot.

Ahogy letettem a telefont, kitört belőlem a sírás. A gondomat, amelyet még én magam sem mertem komolyan venni, Isten ennyire komolyan vette. Ez egyrészt nagy hálával töltött el, másrészt elszégyelltem magam, hogy csak ennyi idő után fordultam hozzá segítségért. Fontos tanulság a számomra máig is, hogy ő, aki a hajam szálait is számon tartja, mindenestül szeret és fontosnak tart. Ebbe beletartozik a testem is.

A vizsgálat során a doktornő krónikus bélgyulladást állapított meg nálam. Erre a betegségre nem olyan rég figyeltek fel az orvosok, sokáig nem is tudták diagnosztizálni így a gyerekkori kínlódásom is magyarázatot nyert. Jelenlegi tudásunk szerint autoimmun eredetű, és sajnos nem lehet meggyógyulni belőle, legfeljebb hosszabb-rövidebb ideig tünetmentessé válni. Amikor a gyulladás fellángol, az állandó hasgörccsel, puffadással, hasmenéssel, sokszor ízületi fájdalmakkal, kiütésekkel is jár. Stressz hatására vagy erős terheléskor a panaszok fokozódhatnak.

Felemelt mutatóujj

Esetemben az első igazi feladat az volt, hogy meg kellett szoknom: innentől kezdve gyógyszert kell szednem, és oda kell figyelnem a táplálkozásomra. Mivel korábban elég rendszertelenül ettem, eleinte ébresztőóra jelezte számomra az öt étkezés idejét. Amit a gyerekeimnél természetesen azelőtt is betartottam, az a magam számára tanulandó feladat volt. Kicsit Isten felemelt mutatóujjának is éreztem: szeresd felebarátodat, mint magadat! Ha elhanyagolom önmagam, előbb-utóbb nem lesz erőm ellátni a rám bízottakat sem. Így hát elkezdődött ez a lecke is, ki tudja, hányadik alkalommal.

A gyógyszerszedés mellett egy diétát is be kellett tartanom. Ezt eleinte lazábban, aztán egyre komolyabban vettem. Mivel előtte a pillanatok alatt bekapható müzliszeletek jelentették számomra a legjelentősebb energiabevitelt, most viszont éppen a rostokról, magvakról kellett lemondanom, ez sem ment zökkenőmentesen. Önfegyelemből és előrelátásból nem álltam túl jól. Csak most, tizenhét évvel később tudom őszintén azt mondani, hogy már nem jelent problémát tudomásul vennem, hogy epret, málnát, szedret, áfonyát, ribizlit akkor sem ehetek, ha rengeteg van belőle, és amúgy nagyon szeretem.

Fék, fék!

Sajnos az évek során még néhány „poliplábat” is növesztett a szervezetem. Ízületi gyulladások, bőrkiütések, szemszárazság, fényérzékenység társultak az eredeti problémámhoz. Sokkal hamarabb elkapok egy-egy vírust is, mint bárki más. Az erőm jóval kevesebb, mint amihez korábban hozzászoktam. Ez eleinte nagy öngyűlölettel töltött el, de mostanra lassan elfogadom mint határomat. Határai, korlátai mindenkinek vannak – nekem ez adatott.

Gyakran azért még manapság is majd szétvet a „vérem”. Egy betöretlen csikó lakik bennem, aki tele van ötletekkel, nyüzsögni, intézni, tevékenykedni akar örökké. A testembe adatott tövis pedig fékez. Megszelídít, mint a vadlovat. Szolgálatba állít, használhatóbbá tesz egy magasabb terv és akarat tetszése szerinti módon.

Nem, nem állítom, hogy Istentől kaptam a betegséget, csak abban vagyok biztos, hogy a gyengeségemet valahogy javamra fordította. A gyerekeim megtanultak segíteni, a ház körüli munkák magától értetődővé váltak a számukra. Régen „ezerrel pörgős” hittanórákat, -táborokat tartottam, most jóval csendesebbeket, de ezeket is éppúgy élvezem. Elfogadtam, hogy nem az én hatalmamban van az, hogy valaki hitre jut-e, vagy sem. Ennek a felelőssége máshogy terhel – elhordozhatóbban, Istenre hagyatkozóbban. Már egészen mást jelent belesimulni Isten tenyerébe. Megnyugtatóbb, biztatóbb, mélyebben megélt.

Nem mondhatom persze, hogy mindig ilyen könnyen hordozom mindezt. A „hogyan” néha még mindig nem világos. A „miért” viszont egyre inkább az. Nem mi okból, hanem mi céllal történnek velem a dolgok. Istennek terve van velem és a szeretteimmel – méghozzá jó terve. És ő megígérte, hogy soha nem hagy magamra a töviseimmel.

„…tövis adatott a testembe…, hogy felettébb el ne bízzam magam. Háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el ez tőlem, de ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”  (2Korinthus 12,7–8)

A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal