bezár

Nagyi

Állt a függönytelen ablak előtt, és a rég ismerős utcát bámulta. Olyan különös ma utoljára kinézni innen. Van benne valami megfogalmazhatatlanul, szorongatóan szomorú.

Ugye, segítesz kipakolni a nagyi házát? – kérdezte anyu, és persze, hogy rábólintott. Hiszen annyi mindenféle holmi gyűlt itt össze az évek során, hogy még kettőjüknek is éppen elég lesz. Jó, ha egy hét alatt végeznek, gondolta magában, anyu meg amúgy is olyan törékeny és gyenge mostanában. Anna mindig valami megmagyarázhatatlan rettegést érzett, ha betegnek látta. Volt benne valami különös és zavarba ejtő, hogy az, aki világéletében erős és nagy volt, szívósan és fáradhatatlanul gondját viselte az egész családnak, mostanra olyan elesett és gyámolításra szoruló lett.

Amióta nagyi meghalt, még inkább elhatalmasodott rajta ez az alaktalan, rossz érzés. Mindenki mondta pedig, hogy lám, szegény nagyi, milyen beteg volt már, és mennyit szenvedhetett, talán jobb is így neki. Anna azonban egyáltalán nem úgy érezte, hogy itt volt az ideje az eltávozásának. Kicsit szégyenkezett maga előtt is amiatt, hogy ilyen értetlen, de valahogy nem volt képes helyénvalónak tekinteni a halált. Hiszen az nem is csak a nagyi elvesztését jelentette, hanem annak az egész mindenségnek a végét is, amit az unokaság jelentett a számára.

A mami nem volt már fiatal, de sosem érkezhetett úgy hozzá, hogy ne várta volna a mézes puszedlivel teli süteményes doboz. A verandán az árnyékban kis csomókba kötve illatos növények száradtak nála: levendula, kamilla, citromfű és kapor. Kifeszített hálókon aszalódott a meggy, a szilva és a körte. Kis tasakokban jól szellőző helyeken bodza és hársvirág várta, hogy nagyi elégedetten bólogatva a hűvös, mészszagú kamrába vigye őket. Ott a polcokon aprócska üvegekben álltak a különböző mézek. Mind más és más illatú, ízű és egyéniségű: volt napsárga és selymes színű, opálos és áttetsző fényű. Amott meg a számtalan árnyalatú különféle lekvár és töménytelen mennyiségű befőtt sorakozott. Mindenen gondos kezek írta cetli jelezte, hogy mikor és miből készült. Csodás gazdagság áradt ezeknek a rendben várakozó üvegeknek a látványából. Aztán amikor elérkezett a nyugodalmas, fahéj- és almakompót-illatú tél, a barátságosan pattogó tűz mellett, a meghitt esti beszélgetéseknél előkerültek mind a kincsek. Kristályüveg tálból csemegézték a ráncos bőrű, édes, szárított gyümölcsöt, és a túrós bélesben mindig üde zöld színű volt a kapor.

Ha fájt a torkuk, vagy köhögtek, a nagyi azonnal tudta, melyik zacskóból kell egy csipetnyit a bögrébe tenni, hogy aztán barátságos, nyárillatú teát kapjanak, amely hamar enyhítette a bajokat. Vagy tán nem is a növényeknek, hanem a szerető gondoskodásnak volt köszönhető mindez?

Anna mindig kicsinek és fontosnak érezte itt magát, különleges személynek, akire egész évben – akár jelen van, akár távol – mindig gondolnak. Bármikor betoppanhatott, sohasem zavart; akárhonnan jött, örömmel fogadták, és külön az ő számára félretett finomsággal kényeztették. Hiába nőtt fel közben, hiába tipegett már körülötte két szöszke apróság is, ahányszor ebbe a kertbe belépett, valahogy újra megérezhetett valamit a gyermeklét gondtalan, édes biztonságából. És tudta, hogy nem járna már neki a dédelgetés, de oly kimondhatatlanul jólesett, hogy képtelen volt egészen lemondani róla.

Az utolsó hónapokban már pelenkázni és ápolni kellett a nagyit, de mielőtt ellátta volna őt, Anna egy kis időre újra gyerekké változott.

– Ülj le egy kicsit, pihenjél, Annám! – mosolygott rá a dunnák, párnák puha tengeréből a nagyi. – Ott van a polcon a virágos doboz, egyél egy kis puszedlit, tudom, hogy szereted. Az asztalon az üvegtálcán van még egy pár szem aszalt meggy. Neked tettem félre, ezek az utolsók. Már nemsokára érik a cseresznye, aztán készítünk másikat. Edd csak meg nyugodtan.

És Anna könnyes örömmel eszegette a személyesen neki szánt kincseket, hogy aztán új erőt merítve ellássa a napról napra gyengülő és egyre látványosabban búcsúzó nagymamáját.

Napokig tartott, míg mindent kipakoltak. A temetés óta élettelen falak eddig még őrizték valahogy az illatokat meg az együtt eltöltött idő hangulatát. Most üresen kongott a ház, az udvaron az utánfutóra tornyozva az utolsó adag elszállítani való holmi várakozott. Csöndesen készülődtek az indulásra. Mindenki némán járta körül még egyszer, utoljára a kedves hajlék valamennyi zegzugát. Így, üresen szinte idegennek tetszett az egész, és fájt, hogy valami, ami gyönyörű volt, nincs többé. Anna kerülte a többiek tekintetét, az apró ablak előtt állt, és a párkányt simogatta szelíden, búcsúzóul.

Vajon milyen lesz, ha egyszer anyuék után pakolnak? A gyermekkorának szépséges, rejtelmes világát őrző falak sem állnak meg örökké. A ház, ahova mézillatú vadvirágcsokrokkal futott be a szüleihez kisgyermekként, ahol olyan sokat bámulták öccsével a hóesést a függöny mögé bújva, a rejtőzködés csöndes, izgatott örömével. Az otthona, amelynek minden sarka és szöglete régi – és másnak tán fontosnak sem tűnő – történeteket őriz, mint egy kedves gyerekkori barát.

Szorongató, gyötrelmes érzés fogta el. Nem, ő nem akar búcsúzni sem innen, sem onnan! Nem tűnhetnek el csak úgy ezek a gyökereit jelentő, csodás, titkos, fészekmeleg zugai a világnak! Micsoda rettenetes szörnyűség volt eladni ezt a házat! Beköltözik ide valaki, aki nem is ismerte a nagyit, és nem is ért az egészből semmit. A szíve hevesen tiltakozott, zaklatottságában egyre inkább erőt vett rajta a tehetetlenség, és sírva fakadt. Anyu szelíden belekarolt, és az autóhoz vezette. Úgy haladt át az udvaron, mint egy alvajáró. Uram, Istenem, mit veszít az ember, mi mindent veszít…

Mit hoztatok, mit hoztatok? – táncolt elé Balázska, és átkarolta a lábát. Mögötte ott botladozott a másik szöszke, Bori, aki a szájában lévő cumitól csak gurgulázni tudott, de azt még így is azonnal érteni lehetett, mennyire igyekszik utánozni a bátyját. Anna az ölébe húzta a két lurkót, és csöndesen simogatta az izgő-mozgó apróságokat, hogy maga is megnyugodjon egy kicsit. Nem tudtak persze túl sokáig egy helyben maradni, előbb az egyik, aztán a másik kéredzkedett le. Ide-oda szaladgáltak, aztán Balázska a nagymamájához fordult: „Nagyi, én kérek mézes puszedlit! Kapok?”

Anna tétován elmosolyodott. Valahogy olyan ismerős volt ez a mondat. Meg az édesanyja válasza is: „Persze, kicsim, ott van a süteményes doboz a polcon. Mindjárt leveszem neked.”

Bori is ott termett hamarosan, és mindketten vidám rágicsálásba kezdtek, miközben szünet nélkül új meg új kérdéseket tettek fel, éppen csak megvárva a választ. Anyu fáradhatatlanul felelgetett nekik, de szorgos kezei sem pihentek egyetlen percre sem. Az asztalon osztályozta, rendezgette a most hozott holmikat. Anna kényelmetlenül érezte magát, hogy nem segít, de valahogy nem találta a helyét. Hát csak nézte őket, mint amikor egy nagyon távoli, idegen világ érthetetlen eseményeit figyeli az ember. Aztán egyszer csak meglátta a kis teástasakokat. Mindegyiken ott virított a nagyi hímzésével a benne rejtőző kincs neve: hárs, kamilla, bodza, csipkebogyó, meggyszár. Ezeknek a kamrában a helyük, ezt ő is tudja. Felállt, hogy a helyére vigye a vászonzsákocskákat. Örült, hogy végre tehet valamit. A kamra tágas volt, mészszagú és magas. Kényelmesen, nyugodtan aggatta a gerendán lógó kampókra a zacskókat, és már indult volna kifelé, amikor különös érzés fogta el. Olyan ismerős itt minden! A levegőbe szimatolt még egyszer. És tényleg: a nagyi kamrájának illata. A polcokon anyu befőttjei és lekvárjai sorakoznak, lenn ládákban száradnak a fűszerek és a teának valók. Az aprócska ablakon betűző nap sugara táncot jár a sűrű, világos színű mézzel telt üvegeken. Örömmel szívta magába újra meg újra a kedves, ismerős illatot.

A szobában Balázska indiánsátrat készített a papa óriási esernyőjéből, és titokzatos képpel kukucskált ki a külvilág kirekesztett tagjai felé. Anyu az udvaron éppen átforgatta a hálóban száradó töpörödött szilvaszemeket. Anna mosolyogva nézett rá, és – maga sem tudta volna megfogalmazni, miért – elöntötte a mély hála.

Apró lábacskáin esetlenül totyogva igyekezett hozzá Borika. Kis kezében néhány szál vadvirágot gyűrögetett, azt nyújtotta lelkesen, ragyogó szemmel felé. Olyan ismerős volt minden, a mozdulat is, ahogy lehajolt megcsókolni a gyermek arcocskáját, aztán a csöpp csokrot átvette, és az arcához emelte, hogy megszagolja. Mézillata volt.

A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal