bezár

Mi az a „minden”?

Olyan sokszor hallom, hogy már el kellett gondolkodnom rajta, ki mit érthet azon, hogy mindent meg akar adni a gyerekének. A vágy természetes: legyen boldog és elégedett az, akit szeretek. De mégis mi az a „minden”, ami ehhez szükséges?

Nagyjából rendes gyerekkorom volt. Egy nagyobb és egy kisebb fiúgyerek között középsőként lánynak lenni elég jó pozíció. A szüleim nem voltak túl gazdagok, de úgy intézték, hogy mindig legyen otthon valaki velünk. Az egyikük délelőtti, a másikuk délutáni műszakba ment dolgozni, így akármikor haza lehetett úgy érni, hogy egy felnőtt fogadjon. Igaz, ennek az volt az ára, hogy ők érdemben csak este vagy kora reggel, illetve hétvégén tudtak együtt lenni. Egyetlen szobánkban éjjel tízkor suttogva és nevetgélve beszélgető szüleink motoszkálása nem zavart, inkább nagyon is megnyugtatóan hatott.

Egy alapvető háztartási képzést is kaptunk, mert teregetni, zoknit válogatni, gombot felvarrni, mosogatni és néhány egyszerűbb ételt elkészíteni megtanultunk a szüleink körüli sertepertélés során. A ruháink nem voltak különösebben említésre méltóak, de mindig tisztán vártak reggel a szék karfáján. Két iskolai és egy ünneplős szettünk volt; használtan, de jó állapotban vásárolta őket anyukám.

Az ennivaló egy részét magunk termeltük meg a kicsi kertünkben. Ez azért is jó volt, mert sok minden nem volt kapható akkoriban. A téli teához magunk gyűjtöttünk csipkebogyót, hársfavirágot, galagonyát, kamillát. A befőttet mi tettük el, az almát magunk szedtük és hoztuk haza kerékpáron. A mindenfelé növő gyomok közül tudtuk, melyik ehető, sőt még kedvencünk is volt közülük.

A leggyakoribb foglalatosságunk az utcabeli gyerekekkel való játék volt, akikkel homokoztunk, kavicsokat gyűjtöttünk, bunkert építettünk. Kőzet- és rovarkiállítást rendeztünk, a krumpliból kivontuk a keményítőt, megpróbáltunk rózsaolajat készíteni, követtük a hangyák vonulását, a pókpeték kikeléséről feljegyzéseket készítettünk. Emlékszem, először elnevettem magam, amikor valaki arra panaszkodott, hogy unatkozik. Azt hittem, viccel. Ha véletlenül akadt pár percem, amikor egyedül voltam, mindig élveztem, hogy álmodozhatok, mesét szőhetek, vagy elképzelhetek és tervezgethetek dolgokat.

Ha megéheztünk, az otthon lévő szülők közül bárki szívesen kent egy lekváros vagy zsíros kenyeret mindannyiunknak. Este vizet vittünk a házba a közeli kútról és fát a fűtéshez. Fürdőszobánk sokáig nem volt, így egy gyerekkádban vagy később egy nagy lavórban mosakodtunk lefekvés előtt. Apu vagy anyu mindig mondott vagy olvasott mesét, ez megnyugtató befejezése volt a napnak.

Nyaranta elmentünk egy hétre kirándulni. Autónk nem volt, általában vonattal utaztunk, és nagy hátizsákjainkban vittük a legszükségesebb holmikat. A szálláson reggeliztünk, utána nyakunkba vettük a világot. Bejártuk gyalog a környék minden szép helyét. Volt időnk alaposan körülnézni és sokat beszélgetni. Ha fáradtabbak voltunk, nevettettük egymást, és estére mindig hazataláltunk.

Nagyjából ennyi volt. És nem érzem, hogy bármiből is hiányt szenvedtem volna.

Mindent megadni

Mi is a „minden”? Márkás csecsemőruha és babakocsi, legdrágább pelenka és professzionális cumi, csecsemőfürdető kád állítható dőlésszöggel. Légzésfigyelő, bébifon, később fejlesztőjátékok, babaúszás, babatánc, babatévé…

Nem tudom, ki az, aki emlékszik rá, milyen pelust hordott, milyen babakocsija vagy milyen rugdalózója volt. Én a fotókon anyukám féltő mozdulatait nézem szeretettel, ahogy tisztába tesz és fürdet, a mosolyát, mikor büszkén mutogat a barátnőinek. Vajon a mieink tényleg kíváncsiak lesznek rá, hogy a megfelelő márkát használtuk-e, vagy ez csak egy nagy becsapás?

A különleges babakád is elbizonytalanít. Én a gyerekeinket a kézmosóban fürdettem, amíg picik voltak. Tökéletes méretű volt és előnyös dőlésszögű. Ahogy nőttek, a nagy kád is megfelelt nekik – persze kevés vízzel és sok jelenléttel. De amúgy is olyan boldogan pancsoltak, hogy kár lett volna kihagyni ezt a programot.

A légzésfigyelést nálunk én magam végeztem. A férjem sokat nevetett is rajta, hogy az amúgy tökéletesen mormota felesége milyen éberen reagál a baba minden szusszanására. Igen, jó párszor ellenőriztem, hogy minden rendben van-e. Aztán csak legyűrt a kimerültség, és a teljesen ép gyerekek szépen lélegeztek továbbra is. Nappal könnyebb volt légzést figyelni, ugyanis a gyerekeink szerettek hordozóban lenni. Sok időt töltöttünk így összebújva. Együtt rezgett a testünk-lelkünk a dudorászásomra, és minden mozdulat egyensúlyfejlesztő és ringató is volt egyszerre. Mi több, a szívverésem egyenletes ritmusa nagy biztonságérzetet adott az apróknak. (Tudom persze, hogy vannak olyan veszélyeztetett babák, akiknek szükségük van különleges légzésfigyelő szerkezetekre, de hogy a teljesen egészségeseknél is így van-e, abban nem vagyok egészen biztos.)

A bébifont mi is megvettük. A frász tört ki tőle minden alkalommal, amikor megmoccant benn a gyerek. Reszketve és rossz lelkiismerettel futottam be ilyenkor hozzá. Nem nyugtatott meg, hogy ott van mellette egy kis hangszóró, bármilyen sokba került is. Elég hamar rászoktam, hogy inkább valami csöndes tevékenységet folytassak mellettük, míg alszanak. Olyankor varrtam, vasaltam vagy olvasgattam. A harmadik gyerek után időnként én is elszundítottam mellettük. (Az ötödiknél néha már szerettem volna, ha ők figyelik bébifonon keresztül, hogy én hogyan alszom…)

Az első négy gyerekünk átlagosan fejlődött. Ez persze nem volt mindig egyértelmű számomra. Már az elsőnél próbáltak jó üzleti érzékkel megáldott embertársaim kihagyhatatlan és drága ügyesítő foglalkozásokra rávenni, hogy utódom majd helyzeti előnnyel indulhasson az élet nagy versenyében. A lelkem tiltakozott, olyan gondtalan volt a babám. Miért kellene hajszolnom, és pontosan hova is? Aztán az élet igazolta a sejtést. Mivel az első egyévesen elindult, a második kilenc hónaposan lépegetett, a harmadik meg csak másfél évesen kászálódott lábra, ma már hiszek benne, hogy nagy egyéni eltérésekkel is lehet egészségesen fejlődni. Mellesleg mind megtanult úszni és futni is, sőt kifejezetten ügyesen is mozognak. 

Az ötödik – eltérő fejlődésű – babánk valóban speciális segítségre szorul(t), hiszen autista. Máig más a tempója, a haladása és az útvonala is. Van, amiben kimagaslóan ügyes, van, amiben pocsékul le van maradva. Nála tanultuk meg, hogyan kell úgy segíteni, hogy közben azért gyerek maradhasson a gyerek. Fejlesztés és torna is lehet vidám, szerethető foglalkozás. És ha nemcsak a szakember, hanem a szülő is csinálja (esetleg még a testvér is bekapcsolódik), új perspektívák nyílnak meg. Már tudjuk, hogy a kis lépés is nagy öröm, hogy mindenki egyedi és megismételhetetlen, és mindenkinek helye van.

A legjobban annak örülök, hogy a gyermekeinket testvérekkel ajándékozhattuk meg. Kicsit később született negyedik gyerekünk mellé még gyorsan életre hívogattunk egy korban hozzá illő ötödiket. Végighallgattuk az orvosok jajveszékelését, elmentünk ultrahangra, de nem vállaltunk magzatot veszélyeztető vizsgálatot. Ő, aki valóban más lett, mint az átlag, pontosan így illik bele a családunkba. Kicsit lelassított, emiatt többet látókká tett bennünket. Meglágyított minket, türelmesebbek, vidámabbak lettünk. Nem jobbak, csak másmilyenek. Azt hiszem, rendben vagyunk.

A „minden”, amit megkaptak a gyerekeink, éppen megfelelt az igényeiknek. Mi a kevesebb pluszmunkát és a több közös időt választottuk a márkás cuccok helyett. (Igaz, ha előre tudom, hány gyerekünk fog születni, befektettem volna egy kényelmesebb babakocsiba, de ez most már utólag késő bánat. Így három düledezővel jártuk végig a babás éveket, és nagyon örültünk, amikor végre a kerékpár kisülésében lehetett biztonsággal szállítani az apróságokat.)

Sokat voltunk együtt, egyszerű programokat csináltunk, jókat játszótereztünk, és klassz társaság vett körül bennünket. Először is egy nagy család, ahol osztozkodni kellett figyelmen és játékon, viszont mindig volt kivel játszani. Másodszor a kortársak és sorstársak közössége, ahol láthattuk, hogy mások másmilyenek, és ez nem feltétlenül baj.

Ahogy lassan felnőnek a gyerekeink, időnként megfogalmazzák a maguk kritikáját is felénk. Ezt is leírom, mert tanulságos ám. Tehát: későn engedtem őket gyufát gyújtani, ami ciki volt a táborban. És nem tanultak meg gyorsan krumplit hámozni, emiatt bénának érezték magukat az osztálytársaik előtt. Ja, és nem volt kisbabakorukban fülbevalójuk, ezért az ő babájuknak lesz. (Magamban csendesen mosolygok, hogy mennyire meg fognak lepődni, ha a bababiztos fülbevalót kicincálja a füléből a magatehetetlennek hitt kicsi. Én ezt megúsztam. De nem baj, annyi mindent el lehet szúrni büntetlenül, ők majd esetleg itt szereznek tapasztalatot.)

Mi hát a „minden”?

Elsősorban idő, figyelem, tapintat, együtt dobbanó szívek. Ha a márkás babaholmiért apukának pluszműszakot kell vállalnia, akkor inkább legyen egyszerűbb, akár használtruha-boltból származó az a rugdalózó. Az első évben úgyis mindent percek alatt kinőnek a gyerekek.

Ha a fejlesztések ára és időpontja miatt hajszolt lenne az egész család programja, talán hagyjuk őket akkorra, amikor biztosak leszünk benne, hogy szükségesek. Hogy a babatévét ki találta ki, ne firtassuk; hogy ki használja, az legyen az ő felelőssége. Mindenesetre a legfinomabban fogalmazva is nélkülözhető. Mint annyi más kütyü és szerkezet.

Csöppnyi gondolkodással és pár perc csenddel sok minden megspórolható. Ami biztosan a „minden”-hez tartozik, az az elérhető szülő és a testvér. Igen, a veszekedésekkel és asztal alatti rugdosásokkal együtt is biztos vagyok benne. Amikor testvér nélkül felnövő gyerekeket látok, mindig arra gondolok, hogy mennyi jóról maradnak le, mennyi észrevétlenül megtanult fontos tapasztalatról.

Természetesen van olyan, hogy valaki nem szülhet többet valamilyen egészségügyi okból, de az egyetlenkék sorsa ilyenkor is nyugtalanító. Mindig összeszorul például a szívem, amikor egy lassan felsős kövér kislányt biciklin tol reggel az iskolába az apukája. Látszik, hogy már alig bírja, de a kis hercegnő topánkája nem érintkezhet a poros földdel. Miért is kell ez? Talán elkopna a lába a gyereknek, ha gyalogolna meg kerékpározna? Vagy csak rosszabb szülőnek érezné magát az édesapja? Tényleg beletartozik ez a „minden”-be? Miért? Kinek jó ez?

Amikor középiskolásként kollégiumba kerültek a gyerekeink, ők voltak azok, akik tudtak a másik motozása mellett is aludni, tanulni. Nem hisztiztek, hogy kicsi a szekrény, hogy nem férnek el az asztalukon, hanem megoldották okosan a nehézségeket. Már edzettek voltak, és nem érezték azt, hogy az ő gondjuk és személyük körül kellene forognia a világnak.

Nem tudom, erre gondolnak-e ott, ahol a mindent megadás címén a gyerekből istenkét nevelnek, aki számára természetes, hogy minden érte van, és minden általa lett, ami lett…

A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal