A neves jezsuita szerzetesről és sanzonénekesről, Lucien Duvalról először Sillye Jenőtől hallottam felső tagozatos koromban. Alig tizenhárom évesen el is olvastam a Miért oly hosszú az éj című könyvét – nos, nem értettem belőle egy szót sem. Az ember annyi idősen még fekete-fehérben látja a világot: valaki vagy jó, vagy rossz. Vagy keresztény, vagy alkoholista. Ilyen egyszerű. Duval ennél bonyolultabb személyiség volt. A könyve évekig érintetlenül várakozott a polcomon.
Aztán lettek emberek az életemben, akiknek szintén komoly gondot jelentett az alkohol. Egészen közeliek is, akik fontosak voltak számomra. Megrémített, hogy szelídségük és kedvességük hogy hullik darabokra egészen váratlanul. Félelemmel és elbizonytalanodva figyeltem ezeket a drága lelkeket. Imádkoztam értük, velük, és sírtam amiatt, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy segítsek nekik. Gyászoltam azt, aki elment, és magamat is, aki elveszített egy tiszta lelkű barátot. Feldolgozhatatlan volt.
Amikor férjhez mentem, egy kis gyülekezet papnéja lettem. A férjemmel elhatároztuk, hogy a munkánk mellett elvállalunk néhány missziós tevékenységet is. Az egyik terület, ahová meghívást kaptunk, az iszákosmentő misszió lett. Nagyon tudatlanul kezdtünk hozzá. Hívtuk azokat, akik szerintünk alkoholisták, és megrökönyödve tapasztaltuk, hogy ha rajtuk kívül már mindenki tudja is, hogy mivel küszködnek, ők maguk milyen magabiztosan állítják, hogy urai a helyzetnek. Többen elhajtottak bennünket, néhányan csak csodálkozva végigmértek. Volt olyan is, aki azzal vádolt meg, hogy a becsületébe gázoltunk.
A Kék Kereszt csoport, amelynek a szolgálatába bekapcsolódtunk, türelemmel tanítgatott bennünket. Az alkalmakon rengeteg bizonyságtétel hangzott el, és senki sem akart különbnek tűnni a többieknél. Ha esett, ha fújt, hűségesen összegyűltek minden héten, támogatták egymást, követték azoknak a sorsát is, akik távol maradtak. Így van ez a mai napig. Lassan megértettük, milyen kicsik is vagyunk mi ebben a gyógyulási folyamatban. Nem hajtókarok, nem fogaskerekek, csak apró csavarok. És hogy gyógyulni csak az kész, aki már tudja, hogy beteg. A lehetőséget megragadni az képes, aki már mindent elveszített.
Különös, lassan mozgó, mindent felülről váró, de örökké kitárt karú csoport ez, melynek huszonhárom éve vagyunk a tagjai. Van közöttünk olyan, aki alkoholproblémákkal küzdött, van, aki a családtagja gyógyulását várja közöttünk, vagy elveszített alkoholbetege helyett szeret most olyanokat, akik még harcolnak a betegséggel. És vannak pártoló tagok, akik azért nem fogyasztanak szeszes italt, hogy ezzel is kifejezzék: ott állnak egyenrangú félként azok mellett, akiknek ez komoly terhet jelent az életében.
Duval könyve nemrégiben ismét megjelent, és a kezembe került. A kötet új címet (A gyermek, aki a Holddal játszott) és egy jobb, gördülékenyebb fordítást kapott. Ma már teljesen másképp tudtam rezonálni rá, hiszen tudom, hogy nem mentegetőzés betegségnek nevezni az alkoholizmust. Egy olyan nehézségről van szó, amelyből egyedül nemigen kerül ki ember.
A mély hittel és istenszeretettel élő jezsuita pap, a karizmatikus személyiségű Duval zenéje sokakra nagy hatással volt. „Isten gitárosa” – aki kétmillió kilométert utazott, és negyvennégy országban közel háromezer koncertet adott – önéletrajzi könyvében a mesés karrier helyett azonban egészen másról ír: évekig tartó alkoholizmusáról, a sötét és reményveszett időkről, ugyanakkor a gyógyulásáról és új értelmet nyert életéről is.
Alig van olyan ember hazánkban, akinek ne fájna legalább egy alkohollal küzdő barát, rokon vagy ismerős sorsa. Jó volna valóban tenni értük. Duval gyógyuláshoz vezető útja bibliai értékekkel van kikövezve, és ma is elérhető bárki számára. Ennek lényege, hogy a mélyre zuhantat a megtartó és elfogadó közösség oltalma képes a felszínre segíteni. A sorstársközösség és benne az őszinte, szeretetteli légkör óvja az úton, amelyen fontos lépés a bocsánatkérés és a megbocsátás, illetve az, hogy a szenvedélyénél erősebb erő, Isten oltalma alá helyezi az életét. Tudja, hogy mindig csak egy-egy lépést kell megtennie, mindig egy-egy nappal többet kell kibírnia szabadon.
Szíven ütött a kötet őszinte kritikája a könnyen ítélkező keresztényekről is, hiszen magam is adhattam már okot arra, hogy valaki így vélekedjen a Krisztus-követőkről. De Isten nem mond le rólunk, és ezen a könyvön keresztül is utat mutat abban, hogyan szolgálhatjuk őt az alkohollal vagy egyéb nehézséggel küszködő embertársaink között. Ha figyelünk, ráismerhetünk Pál szeretethimnuszának szavaira: a szeretet hosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt – és mindörökre megmarad. Ma is csak ez a szeretet hozhat gyógyulást mindnyájunk számára.
Lucien (művésznevén Aimé) Duval 1918. június 30-án született a franciaországi Le Val-d’Ajolban. Tizennyolc éves korában lépett be a jezsuita rendbe, és 1949-ben szentelték pappá. Egy ideig franciatanárként dolgozott, de később már kizárólag zenével foglalkozott. Az ötvenes évek elején kezdte az evangélizáció eszközeként kocsmákban és kávézókban előadni sanzonjait, amivel rövid idő alatt széles körben ismertté vált: hazájában csak „Isten gitárosaként” emlegették. Összesen tizennégy lemeze jelent meg, az első 1956-ban. Felvételeiből 1961-ig több mint egymilliót adtak el. Egy metzi koncertje után hunyt el 1984. április 30-án.
(Lucien Aimé Duval SJ: A gyermek, aki a Holddal játszott
Harmat Kiadó – Jezsuita Kiadó. Ára: 2800 2240 Ft.)
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
