Néhány évvel ezelőtt konfliktusba keveredtem az egyik intézményvezetővel. Már nem is emlékszem, mi miatt feszültünk egymásnak, csak az maradt meg bennem ebből a régi esetből, hogy néhány nappal később, amikor találkoztunk, azzal fogadott: „Jól imádkoztál. Baleset ért.” Meghökkenve néztem rá. Sohasem imádkoznék azért, hogy valakit baj érjen. Illetve…
Kezdő tanárként a szülővárosomban egy távoli iskolában kaptam munkát. Nagyon szerettem ott dolgozni, bár nem volt egy jó hírű hely. Jogosítványom és autóm még nem volt akkoriban. Oda és vissza minden alkalommal húsz-húsz percet bicikliztem a suliig, délelőttönként pedig gyülekezeti munkatársként két város széli óvodában tartottam hittanórákat. Még jó, hogy volt kerékpárom! Apukám ügyesen és gondosan karbantartotta öreg, viharvert járgányomat, így szinte sosem kellett e messzi célpontokig elgyalogolnom. Ráadásul olyan jó kis csomagtartót is szerkesztett a biciklim hátuljára, hogy kényelmesen elfért benne a tanításhoz szükséges összes holmim. Nem panaszkodhattam. A munkám egyszerre volt öröm és kihívás. A közösség, ahova jártam, elfogadott, jó feladatokat adott, és támogatott is bennük. Úgy éreztem, helyén van az életem, lángol a hitem, rendben vagyok.
Egy nap azonban hűlt helyét találtam a kerékpáromnak. Késő ősz volt, a délutáni órák végére sötét és hideg lett, a szél is barátságtalanul fújdogált, ami csöppet sem segítette a kétségbeesésem leküzdését. Utolsó kis reménymorzsáimmal körbejártam a nagy épületet, hátha csak rosszul emlékszem, és máshová tettem le, vagy valaki tréfából áttolta egy másik tárolóba a járgányom, de persze teljesen fölösleges volt ebben bizakodnom. A bicikli szőrén-szálán eltűnt.
Mire visszaértem, a takarító néni bezárta az iskola ajtaját. Hatalmas táskámat immár kénytelen voltam az előttem álló kilométereken keresztül magammal vonszolni. Sírva indultam haza. Ráadásul eszembe jutott, hogy másnap korábban kell kelnem, ha a város külső széli óvodájába időben szeretnék megérkezni. Nagyon el voltam keseredve. Ahogyan hazafelé tartottam, egyre inkább elárasztott a keserűség és a csalódottság. Miért épp velem történt mindez? Hiszen szükségem volt erre a biciklire. Miért engedte Isten, hogy elveszítsem? Egyáltalán kinek kellett és mire? Ki vihette el? Lehet, hogy az a hetedikes srác, akire már kétszer is rá kellett szólnom a héten? Vagy az a sanda képű, amelyiknek még a szeme se áll jól? Esetleg XY, akiről az a hír járja, hogy lop? Amúgy meg miért történt ez az egész? Nem volt az én biciklim szép, divatos vagy különleges, de nagyon hasznos volt. Számomra sokat jelentett, és nagy segítséget nyújtott a munkámhoz. Aki elvitte, vajon tudja-e, hogy mennyire megnehezítette az életemet?
Pedig igyekszem jól végezni a munkámat. Gyülekezetbe járok, egy héten kétszer hittant tartok, minden igyekezetemmel szolgálom az Urat. Nem úgy, mint például az a srác ott, azzal a menő kerékpárral. Az kocsmába jár, meg káromkodik, neki mégis van biciklije, nekem meg nincs. Vagy az a másik. Az meg csalja a feleségét, tudja az egész város. Vagy ez a sportoló férfi. Neki csak testedzésre kell, hogy szálkásabb legyen az izomzata, nekem meg munkaeszköz. Tessék! Nincs igazság.
Ekkor eszembe jutott, hogy imádkozhatnék is. Sikerült is valami hasonlót könyörögnöm: „Uram, te mindent tudsz. Ismered azt is, aki megfújta a bicajomat. Kérlek, érezze magát nagyon rosszul. Legyen lelkiismeret-furdalása. Akár meg is betegedhet egy időre, de jusson eszébe, hogy mindez azért van, mert engem megkárosított. És kínozza őt ez a tudat addig, míg vissza nem hozza jogos tulajdonomat.”
Igazán elégedett voltam magammal. Még az ellenségemért is imádkoztam.
25 évvel később
Ha a mai eszemmel visszagondolok erre az estére, nagyon szégyellem magam. Bár valóban veszteség ért, groteszk, hogy ekkora hévvel vádoltam Istent, miközben különbnek tartottam magam sokaknál. Irigykedtem a felebarátaimra, és a végén kisebb átokkal sújtottam a biciklitolvajt. Jézus nem pontosan erre gondolt, amikor az ellenségért való imádságra szólított fel bennünket.
Nemrég több könyvet, beszámolót, vallomást is olvastam arról, hogy egy-egy bűncselekmény után a hozzátartozók hogyan tudják feldolgozni rettenetes veszteségüket. A meggyilkolt házastársat, gyermeket gyászoló családok kemény munkával jutnak el odáig, hogy képesek legyenek tovább élni. Sokan beszámoltak róla, hogy csak feküdni és sírni bírtak, napokig nem ettek, nem keltek föl az ágyból sem. Másokban olyan indulat feszült, hogy saját bevallásuk szerint maguk is képesek lettek volna gyilkossá válni. Már az is nagy lépés volt a részükről, hogy nem rontottak neki az elkövetőnek, hanem távol tartották magukat tőle.
Többen megfogalmazták, hogy nekik hetvenszer hétszer megbocsátani ugyanannak az egy embernek kellett. Akadtak olyanok, akik odáig is eljutottak, hogy képesek voltak imádkozni a tettesért, esetleg kapcsolatba is lépni vele. Nem barátok lettek – ezt azért senki sem várná el tőlük –, inkább csak meglátták benne a másik embert. A másik elveszettet, akinek esetleg szintén egy veszteségekkel teli családja van, amelyet ráadásul mindenki mélyen megvet. És itt már jól láthatóvá válik az, hogy miért fontos komolyan vennünk Jézus szavait.
A bűn ugyanis nem tréfa. Tarol az életünkben. Akár látványos, akár jól leplezhető, egyaránt mérgez, betegít és tönkretesz – és nemcsak minket, hanem a környezetünket is. Jól tudta ezt Jézus, ezért nagyon komolyan készült a bűnök magára vételére. Félelemmel és vért verejtékezve fogott hozzá küldetéséhez, amellyel magára vállalta, elhordozta és végül el is törölte vétkeinket. Rajta, az ő áldozatán keresztül másképp járulhatunk Isten elé: gyermekeiként – de nem különbként, mint a többi ember, hiszen mindnyájan ugyanúgy kegyelemre szorulunk.
A történet vége
Máskülönben a biciklis történetem elég különös módon zárult. A rendőrségen felvették az adatokat, és azzal engedtek utamra, hogy nyugodtan felejtsem el ezt a kerékpárt, soha nem fog előkerülni. Másnapra átfestik, az alkatrészeit többfelé elosztják, reménytelen visszaszerezni. Amikor azonban az oviban elsírtam magam, a gyerekek kifaggattak, hogy mi a bajom. Ahogy kiböktem, milyen kár ért, nemcsak imádkoztak értem, hanem a járgányom összes adatát is megkérdezték. Hány sebességes, milyen színű, milyen a nyerge, hányas a kereke, vékony vagy vastag a gumi rajta. És hogy hol fogom keresni másnap. Következő este az iskola tárolójában várt a bicajom. A lakat ugyan csak szikszalaggal volt újra összekötve, de lógott rajta egy „bócsi” (!) felirat. Kerekezhettem újra.
Az eset azért is rázott meg, mert amióta tanítok, imádkozni szoktam a hittanosaimért és családjaikért. Nem mindig nagy érzésekkel tele – az nem menne folyamatosan –, sőt időnként nem is minden indulattól mentesen, de mégiscsak. Azon a bizonyos estén tehát, amikor eltűnt a kerékpárom, valószínűleg egy olyan emberre vagy családra szórtam átkos imámat, akiért vagy akikért amúgy hónapok óta könyörögtem. Jó, hogy nem mindig hallgat meg az Úr.
Akiket nem szeretünk…
Évekig nem is tűnt fel, hogy a gyermekeink az esti imádság végén, amikor már nagyjából felsoroltuk a szeretteinket, mindig hozzátették a biztonság kedvéért: „És áldj meg mindenkit, akit szeretünk!” Misu fiam kérdezte nemrég, hogy mi lesz azokkal, akiket nem szeretünk. Szívesen válaszoltam volna neki azt, hogy mi mindenkit szeretünk, vagy hogy azokért más imádkozik, de nem biztos, hogy ez igaz lett volna. Ha valaki alaposan és rendszeresen belegyalogol a lelkivilágomba, arra még mindig nem kérek ösztönösen áldást. Legfeljebb kibírom, hogy ne szóljak vissza neki, vagy ne mondjak róla valami bántót. Ám ez nagyon távol van attól, amit Jézus mondott.
Imádkozni és áldani azokat, akik gyűlölnek vagy ártanak nekünk, nem kis feladat. De lám, visszatekintve életem eddigi öt évtizedére, azt mondhatom, hogy sok ember életén láthattam meg változást. Rögtön először a magamét kell megemlítenem. Gyerekként nem foglalkoztatott Isten léte, nem kaptam keresztény nevelést, a nagymamáim kitartó imája azonban egyszer csak célba ért. Még ma is tart az út, de már közeledőben vagyok. Sok olyan ismerősöm, aki először ellenségesen fogadta, amikor valaki a kezébe nyomott egy Bibliát, ma már gyülekezeti tag, dolgos munkatárs, példaértékű testvér. Talán egyszer értük is érdemek nélkül imádkozott valaki.
Talán a jövő kikelő magjait most kell elvetni.
Az elmúlt időszakban a személyes találkozások nagy része elmaradt, de ennek köszönhetően nagyobb teret kapott az életemben az imádság. Amikor valahol várakozom (például sorban állás közben), a holtidőket is egyre többször adom át a közbenjárásnak. Imádkozom azokért, akiket tanítok, és akiknek a terheit ismerem. A fel-felbukkanó arcok mögött meglátok egy sérülékeny embert, akinek a sorsát csak Istennél tudhatom jó helyen. Időnként már nem csak olyanok szerepelnek közöttük, akiket szeretek. Jó arra gondolni: ilyenkor csendben együtt munkálkodhatok az Úrral.
Megjelent a Family 2021/1. számában.
