Kisbabát vár a lányom. Tudom, ez mással is megesett már, nekem mégis nagyon felemelő és gyönyörűséges élmény. Ez a kicsi élet lesz az első unokánk. A kezdetektől vártuk, reméltük érkezését. Nincs bennünk semmi fenntartás és elvárás. Úgy jöhet, ahogy van. Fiú vagy lány, mindegy. Nem kell neki zseninek lennie, nagy dolgokat véghez vinnie, elég ajándék az, hogy él. Jelenleg még pocakban. Rejtélyes és csodálatos titokzatosságban. Soha nem mutatta meg, milyen lesz, és nem is akartuk erőszakkal kirázni belőle ezt. Legyen csak meglepetés. Csak érkezzen meg közénk.
Ezt a fajta „tártkarúság”-ot olyan ritkán éreztem még adventben. Mindig vártam valami konkrétat. Fáradt a lelkem – legyen nagyon felemelő a prédikáció, ha már elmentem meghallgatni. Annyit dolgoztunk a karácsonyi műsoron – az a minimum, hogy fantasztikusan sikerüljön a kórus és a gyerekek jelenete is. A lakás ragyogjon, az étel legyen kivételesen finom és különleges – hiszen karácsony van. Mindenki adja a legjobb formáját, ne búsuljon, ne legyen fáradt, beteg, hanem mindent lengjen át az öröm és a béke – legalább ennyi hadd járjon már nekem! Ja, és minden ajándék legyen teletalálat – az is, amit adok, az is, amit kapok. Meg csórók se legyünk utána, mert az ünnep nem nyomhat kegyetlen bélyeget a hétköznapokra. És ez mind valahogy legyen meg magától és tökéletesen…
Persze nem szokott így lenni. Jó, akadt már néhány szép és emlékezetes pillanat, de hibátlan karácsonyt még soha nem éltem meg életem eddigi ötven esztendeje alatt. Valaki vagy valami mindig foltot ejtett rajta. Gyakran én magam.
Most, hogy a babavárás nagy adventjében vagyunk, érzem, milyen gyerekes elvárásokkal indultam neki sokszor az ünnepnek. Így kellett volna, ahogyan most várakozunk. Ilyen önfeledten és eleve megajándékozottan, minden extra nélkül – mégis extrákkal tele.
Az első hetekben a saját várandósságaim alatt is volt egy kis reggeli rosszullét, aluszékonyság, olykor nyugtalanság is bennem. De tudtam, hogy az áldott állapottal ez is vele járhat. Nem bosszankodtam miatta, elfogadtam ezeket mint kísérőjelenségeket. Az alakom változása magamnak is meglepő volt, a baba mozgása kedves, de éjszaka néha nemcsak kellemes, hanem csöppet zavaró is. Mégis tudomásul vettem, hogy mindez a várakozás velejárója. Az utolsó hetek „bálnasága” egészen lelassított. Hiperaktív lelkem kénytelen volt elcsendesedni. Ficánkoltam, aztán elcsitultam. Már kezdett beérni, hogy én magam is lelassulni, megbékélni akarok, nem csupán úgy történik velem.
A „nagy érkezés”-ről hallottam néhány dolgot. Kicsit féltem, így kíváncsian hallgattam mások beszámolóit. Persze ki hogy élte meg, úgy adta tovább… Talán színezték is páran a történetüket. Nem volt két egyforma közöttük. Végül a mi szülésünk nem volt sem könnyebb, sem nehezebb ezeknél – teljesen más volt, egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam. A kisgyermek azonban megérkezett. Gyűrötten, nyálkásan és gyönyörűen. Sírtunk örömünkben, mind az ötször. Most is így lesz, amikor az unokám megszületik.
Hiszen mindig csoda, amikor egy ember érkezik a világba. Kicsi, törékeny és kiszolgáltatott lesz. Mint az Isten volt, amikor emberré született közénk. Síró, hadonászó, aprócska emberré lett, egészen közelivé.
Őt is így várom idén. Tárt karokkal és nyitott szívvel. Végre elvárások nélkül.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
