Néhány napja különös csomagot kaptam. A feladó egy számomra ismeretlen kft. volt. Gyanakodva nyitottam ki, ám ami benne volt, attól igencsak elkerekedett a szemem. Az esküvőnket megörökítő videokazetta! Huszonöt éve – anyagi okok miatt – csak néhány példány készült belőle, és azok jártak kézről kézre az ismerősök között. Nagyon szerettem volna, ha legalább egy példány visszakerül hozzánk, de valahogy mindnek nyoma veszett.
Némi szomorúsággal törődtem bele a helyzetbe. Mindegy, végül is jelen voltam, fényképen láthatom azokat is, akik velünk ünnepeltek. Persze jó lett volna a gyerekeknek megmutatni, amikor kíváncsiak voltak rá, de már elengedtem ezt a dolgot magamban, sőt el is felejtettem. És most egy ismeretlen címről – gyakorlatilag név nélkül – megkerült egy példány.
Kár, hogy a küldő nem írt mellé semmit. Kár, hogy ennyi idő után nem rendeztük ezt a mulasztást. Kár, hogy nincs már működő videomagnónk, amelyen meg tudnánk nézni. (Ha egyáltalán még lejátszható.)
Furcsa csalódottsággal forgattam a kezemben az immár haszontalan tárgyat. Ez az egész valahogy olyan tapintatlanság volt az illető részéről. Figyelmetlenség, amelynek bár nincs nagy jelentősége, mégis megrendít.
Egy ige is eszembe jut: „A halogatott reménység beteggé teszi a szívet…” (Péld 13,12) Úgy is mondhatnám: a nemtörődömség nagy bánatot tud okozni másoknak. Akár egy kis mulasztás is nagy kárt okozhat. És akkor már nem is tűnik olyan semmiségnek…
Elveszett alkalmak
Sajnos magam sem dicsekedhetek azzal, hogy sohasem követtem el a mulasztás bűnét.
Van a polcomon olyan könyv, amelyről már nem is tudom, kitől kaptam kölcsön. Eddig nem bántotta a szememet, de most érzem, hogy nincs ez így rendben.
A konyhában néhány ismeretlen eredetű tálca is akad, amelyen valaki sütit hozott ajándékba, de már fogalmam sincs, kinek tartozom vele.
Aztán volt olyan látogatás is, amelyet addig halogattam, míg már rettenetesen elment az idő, és kínosnak éreztem a találkozást. Különösen akkor tettem ezt rosszul, amikor éppen gyász vagy nagy teher szakadt valakire, és fontos lett volna mellette állni.
És az is előfordult, hogy nem éltem olyan lehetőségekkel, amelyek soha többé nem tértek vissza.
Lelki restség
Több barátnőm küszködik olyan kapcsolatban, amelyben évek óta nem történik semmi. Együtt élnek a párjukkal, de nem lépnek tovább. Nincs elköteleződés, az idő pedig csak múlik, a gyerekvállalás ideje és lehetősége is lassan elszáll. A nő kiszolgáltatottnak érzi magát: várjon, vagy lépjen tovább? Persze egyedül lenni is legalább ilyen ijesztőnek tűnik, így hát inkább nyugton marad. Éveket vesztegethet el az ember egy ilyen határtalan bizonytalanságban. És szenved.
De el tudunk mulasztani fontos beszélgetéseket a gyerekeinkkel, férjünkkel, szüleinkkel is. Értékes együtt töltött időt, találkozásokat. Bár elég sok alkalom kínálkozik mindezekre, mégis csak véges számú. Egyszer felnőnek a gyerekek, és már nem ránk lesznek kíváncsiak. A házastársunk ugyan már a „mienk”, de egy kapcsolat el tud halni, ha nem ápoljuk rendszeresen. Nagyon meg tudnak lazulni a szálak, ha elhanyagoljuk az egymásra figyelést, a naponkénti kapcsolódást. És ha már nem tartanak biztosan a kötelékek, akkor hatalmas energiákat kell latba vetni, hogy rendbe hozzuk a házasságunkat. És hát muszáj szembenéznünk azzal is, hogy idővel búcsút kell vennünk a szüleinktől, és amit elmulasztottunk, nem pótolható egy temetői csokorral.
Fogyatékkal élő gyermekeket nevelő családok vagy súlyos gyász után egyedül maradt özvegyek számolnak be arról, hogy az emberek kerülik őket, mert nem tudják, mit mondhatnának nekik. A veszteségekkel küszködők azonban nem bölcs szavakat várnak. Még a helyzetük megoldását sem akarják ránk lőcsölni. Ők csak egyszerűen továbbra is emberek szeretnének maradni, és bizony nem jó az embernek egyedül lenni. Keressük fel őket, és legyünk elérhetőek számukra. Lehet, hogy a rájuk szánt idő miatt néhány feladatunkkal nem úgy haladunk, ahogyan elterveztük, ám hosszú távon azt tettük, ami sokkal, de sokkal fontosabb.
Érdemes tehát időnként őszintén végiggondolnunk, hogy milyen mulasztások vagy halogatások terhelik a lelkünket. Afféle bakancslistát is készíthetünk a teendőkről. Valószínűleg néhány bocsánatkérés is el fog hangzani. Ám higgyük el, hogy csak elkezdeni nehéz! Mennyivel többet ér, hogy még ma helyrehozzuk, ami helyrehozható.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
